Besúgók, hisztérikák és jazz - interjú Regős Simon végzős rendező hallgatónkkal

A darab szinopszisán olvashatunk egy idézetet édesapádtól, Regős Jánostól, a Szkéné Színház egykori igazgatójától: „A hisztéria hatásosságának egyik oka biztosan az, hogy a néző kifejezetten undorodik tőle, megszégyenül általa, hiszen kénytelen közvetlenül jelen lenni e kínos műalkotás megszületésénél. A hisztériával szemben támasztott legfontosabb követelmények: az időszerűtlenség, a céltalanság és a nagy hangerő.” Édesapád hogyan kapcsolódik ehhez az előadáshoz?
Édesapámnak a Bevezetés a hisztéria esztétikájába című viccnek írt szövegéből van ez az idézet. Fel is szoktam olvasni az előadás előtt, mert azt vallom, hogy a nézőknek kell egy játékszabályt adni az előadáshoz. A Hisztéria üzenőfüzete-t édesapám két darabjából gyúrtam össze. Az egyik a PIROSKA – családi hisztériák, ami a dédnagymamámról szól. Ezt a darabot édesapám az Utolsó Vonal együttessel a 90-es évek végén mutatta be a Szkénében. Ez akkor nagyot ment, még Európában is turnéztak vele. A másik egy fióknak írt mű, Üzenetek a fürdőkádból címmel, ami pedig a nagyapámról szól. Ő egy naplóíró figura volt, sokszor ült a hideg fürdővízben, kigondolta, hogy mit fog írni a naplójába, kiszállt és leírta. Rengeteg ilyen napló maradt fenn utána, melyekből apukám írt egy verses darabot. Előadásomnak ez az „én 20. századom” jellege, ebből a műből ered, az őrület pedig a Piroskából. Tehát ez a darab a felmenőim története összesűrítve, fiktív elemekkel is vegyítve.

Fotó: Bánhidi-Rózsa Bence

A 20. század szinte összes traumáját felsorakoztatja a darab: Keller Ernő apja a Don-kanyarban hal meg, anyját gettósítják, majd őt magát is munkaszolgálatra viszik, de Soós Aranka élete sem indul jobban, kislány korában megerőszakolják a nyilasok. Ezek a valóságban is megtörténtek a nagyszüleiddel? Hogyan hatottak rád ezek a családi történések?
A nagy része igen. Mondjuk az, hogy a nagymamámat ténylegesen zaklatták-e a nyilasok, nem tudom, ezt én tettem hozzá a történethez, de ismerve, hogy hol bujkált és az akkori nyilas szervezeteket, elég valószínűnek tartom. Egyébként nekem mindig gyanús volt, hogy lehetnek ilyen sztorik a múltban, mert a családom elég furcsa, habár próbál normálisan működni. Tizennégy éves voltam – a nagyapám már 5 éve nem élt – mikor eladtuk a 12. kerületi villalakását. Az egész könyvtárát az apukámra hagyta. Ekkor kerültek hozzánk a naplói, illetve rengeteg holokauszttal és a zsidósággal összefüggő könyv. Nagyapám egyébként nem volt tipikus zsidó, ahogy ő monda, zsidónak református, reformátusnak zsidó volt, de beleásta magát ebbe a témába, miután hazatért a munkaszolgálatból. Az, hogy a nagyszüleim történetéből rendezzek egy darabot, akkor fogalmazódott meg bennem, mikor elsőévesként Jákfalvi Magdolnától azt a feladatot kaptuk, hogy csináljunk egy fotósorozatot egy elképzelt, soha meg nem valósult előadásról valamely jeles alkotó stílusában. Én Tadeusz Kántort választottam, aki egy lengyel avantgárd figura, képzőművész és színházi rendező, és a családom történetéről készítettem analóg fotósorozatot. Onnantól folyamatosan mondogattam az osztályfőnökeimnek, hogy szeretném megrendezni ezt a darabot, de ők azt mondták, hogy még ne. Így született meg az előző rendezésem, a Puszták népe. Most ötödév végére viszont úgy gondoltam, hogy itt az idő.

Édesapád látta már az előadást? Mit szólt?
Igen, már kétszer látta és nagyon elfogult, miközben kritikus is. Tetszik neki, hogy a család történetét ekkora panorámába helyeztem. Ráadásul olyan kérdésekkel is foglalkozom az előadásban, amelyet a nagyszüleim nem tettek fel, vagy nem ilyen tudatosan, de ettől válik ez a történet egy generáció közös történetévé.

Fotó: Bánhidi-Rózsa Bence

Ha már generáció, nektek, huszonéveseknek az 50-60-as évek már abszolút a régmúlt. Ezt a korszakot csak könyvekből, filmekből, esetleg ezekből a családi sztorikból ismerhetitek. Téged miért foglalkoztat ennyire?
Imádom a történelmet, a középsuliban történelem faktos voltam. Egyetértek azzal a mondással, hogy apáink történetét meg kell hallgatni, a múltat ismerünk kell. A múltunk és annak fel nem dolgozottsága kihat a jelenünkre. Ez a korszak egy olyan végtelen mélységű kút, amiből mindig ki lehet mérni valamennyi traumát és kitenni az emberek elé. Egyszerűen nem vesszük észre, hogy a múlt mennyire körbelengi ezt az országot és nem tudjuk elengedni, nem tudunk továbblépni. Fel kell ismernünk, hogy vannak olyan dolgok, amikről beszélnünk kell. Ez motivál abban, hogy ilyen történelmi témákhoz nyúljak.

Ennek a korszaknak egy tipikus figurája Skovi, a besúgó. Ő is egy létező személy volt?
Skovi karaktere több létező személyből lett összegyúrva. Egy párttitkárról mintáztam, aki egy gépkocsialkatrészeket gyártó cégnél dolgozott. Ő nagyapám főnöke volt, tehát nem a társbérlője, de Skovi hasonlít annak a villának a tulajdonosára is, ahol nagyapám élt.

Fotó: Bánhidi-Rózsa Bence

Tetszik, hogy erről a sötét időszakról egyfajta könnyedséggel szólsz. Az előadás közben mondhatni egész jól szórakozunk, ami a Halott Zsidó Orchestrának is köszönhető.
A negatív történéseket valahogy túl kell élnünk és hát, hogy éljük túl: zenéljünk! Fontosnak tartom, hogy a néző az egész előadás alatt úgymond fürdőztetve legyen. Ezt a kifejezést osztályfőnököm, Horváth Csaba szokta használni és nagyon találó. Azt jelenti, hogy fontos, hogy a közönség egyszer sírjon, egyszer nevessen és ezt a legszélsőségesebb szintig kell művelni.  Amikor Soós Aranka édesapja, Gyuszi a darab végén öngyilkos lesz, azt mondja, hogy „ez életem legrosszabb napja”. Ezen akkor nevetünk, miközben egy tragédia szemtanúi vagyunk, hisz valakinek az élete összeroppan. Szerintem a saját belső tragédiáink valójában eléggé kicsinyesek, nem hamleti tragédiák.

Soós Aranka karakterével egy olyan témát hozol be, aminek nagyon más volt a megítélése a különböző korszakokban. Ez a depresszió. Ahogy a cím is mutatja, abban a korban ezt a mentális állapotot hisztériaként aposztrofálták és női betegségként tartották számon.
Mai szakszóval élve, a nagymamám mániákus depressziótól szenvedett. Feltehetően a nagyapámat is egy mániákus epizódja közben ismerte meg. Az ő karakterét négyen – Kodolányi Kamilla, Fehér Diána Aida, Gellért Dorottya és Bukovszky Orsolya – játsszák, így akartam elválasztani a különböző korszakait. Másrészt én nagyon szeretek sok emberrel dolgozni, és ez erre is lehetőséget adott. A depresszió a darabban inkább megmarad az ábrázolás szintjén, mint valódi felmutatása ennek a betegségnek. Konzultáltunk egyébként pszichológussal és néztünk régi felvételeket arról, hogy hogyan kezelték a mentális betegeket. Ráadásul az egyik zenész srác, Zsolnai Domos is pszichiáternek tanul, ő is sokat segített.

Fotó: Bánhidi-Rózsa Bence

A Puszták népében is ugyanezzel a színészgárdával dolgoztál, milyen volt a próbafolyamat?
Igen, mondhatni, hogy ez már egy összeszokott csapat. Nagyon jó velük dolgozni, intellektuálisak, áldozatkészek és kíváncsiak. A Puszták népe óta egyébként két és fél év telt el. Érdekes látni, ahogy fejlődünk, hogy időközben mindenki rengeteg tapasztalatot gyűjtött, vannak, akik már leszerződtek színházzal, azaz mindenki kezd intézményesülni.

Te is végzel idén, hogyan látod a folytatást?
Én szabadúszóként tudom magam leginkább elképzelni. Nem akarok meghasonulni azért, hogy sikeres legyek. Ha egy kőszínházhoz elszerződnék, az olyan elvárásokat is hozna magával, hogy az előadásnak, amit rendezek, rentáblilisnak kell lennie, hogy jöjjönek rá a nézők, hogy a bérleti díjat ki lehessen fizetni… Ez pedig nem feltétlenül feleltethető meg annak az elvemnek, hogy a nézőt nevelni kell, olyat kell neki mutatni, amit még nem látott, azaz kockáztatni kell. Egyre inkább érik bennem az a gondolat, hogy nem a színházból akarok megélni. Talán szerzek majd egy másik szakmát és amellett csinálom a színházat. Ez nyugaton már egy működő modell. Az is lehet, hogy alapítok egy társulatot, egy olyan kommuna jelleggel működő színházat, mint a Théatre du Soleil Párizsban vagy az Odin Teatret Dániában. Ott a társulat egy házban él, közösen főznek, tréningeznek, alkotnak.

Ha jól érzem, inkább rendezőként aposztrofálod magad, miközben időként a színpadon is feltűnsz.
Igen, játszom a Trafóban, a Radnótiban az Istentelen ifjúságban és az osztálytársaim darabjaiban is, de az igazság az, hogy félek színpadon lenni, mert utána egyből a saját hibáimon gondolkodom. Vannak, akikkel nagyon szívesen dolgozom és szívesen kísérletezem, de inkább a rendezés áll hozzám közelebb.

Mit szeretsz benne?
Szeretem, hogy van valami cél, egy lehetetlennek tűnő küldetés, amit aztán valahogy mégis meg lehet ugrani. Nagyon szeretem ezt a csapatot, velük nagyon elfogult vagyok. Azt is szeretem benne, amit egyébként utálok: a stresszt, van ebben valami mazochizmus a részemről. Szeretem mikor főpróbahéten megszűnik a világ, megszűnik minden távlati gondolat és csak az előadás van. Az ember tudata borotvaélessé válik, ilyenkor nincs lehetetlen.