SZFE-s hallgatók a Cannes-i Filmfesztiválon

Hogy jutottatok ki a Cannes-i Filmfesztiválra?

Hegedüs Kata: Mivel az SZFE mint filmművészeti egyetem ebben az évben biztosítani tudta hallgatói számára az akkreditációt, így mindenki a szállást és a repülőjegyeket intézte magának. Személy szerint azt mondhatom, hogy ez a lehetőség minden pénzt megért, és kihagyhatatlan annak, aki a mozgóképes szakmával foglalkozik. A Cannes-i Filmfesztivál olyan élmény, ami ténylegesen felnyitja az ember szemét, hogy mennyire nagy és sokoldalú is valójában ez a művészeti ág, emellett betekintést nyújt a filmforgalmazás üzleti alapjaiba is. A fesztivál ideje alatt fellelhető többek között a Village International, ahol 90 ország képviselteti magát standokkal, valamint a Marché du Film, amelynek keretében minden filmes szakember próbálja eladni, illetve megvenni a következő projektjét. A fesztivál filmvetítései mellett nagy hangsúlyt fektet a kapcsolatépítés elősegítésére is.

Simon Eszter: Én most vagyok másodéves, és tavaly nem voltam Cannes-ban. Miután egy kicsit utánanéztem az eseménynek, arra jutottam, hogy ez egy hatalmas lehetőség lesz. Különösen, mivel jövőre fogok diplomázni, ezért nem biztos, hogy következő évben ilyenkor rá tudok majd szánni egy hetet az utazásra. Ezért úgy voltam vele, hogy ha valamikor, akkor ezt a lehetőséget most kell megragadnom. Fontos tudni, hogy az akkreditáció önmagában nem jelenti azt, hogy együtt mozoghatunk a világsztárokkal, valamint hogy mindenhová belépésünk lenne, de nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy megteremtsük magunknak ezeket az interakciókat.

Adódtak problémák is a hat nap alatt?

H. K.: Viccesen indult, mert amikor odaértünk, a szállásadónk nem vette fel a telefont, nem reagált a csengőre sem, így nagyjából félóráig vártunk a ház előtt, hogy megtudjuk, lesz-e szállásunk. Mint később kiderült, az illető elaludt este 10 óra körül – de végül bejutottunk. Talán ez volt az egyetlen kezdeti döccenő, de máskülönben nem nagyon tudok problémáról beszámolni. Ez a helyzet is inkább vicces volt, mint kellemetlen.

Hogy lehet bejutni a filmvetítésekre?

H. K.: Igazából volt, hogy „csak” szerencsénk volt. Ugyanis az, hogy van akkreditációd és belépőkártyád, önmagában még nem jogosít fel rá automatikusan, hogy be is juss a filmekre. Minden vetítésre reggel 8 órakor megnyílik az oldal, és ott kell vadászni a jegyeket – vagy pedig állandóan frissíteni a felületet. Az egyik legnagyobb sikerélményünk az volt, hogy hajnali 1-kor sikerült jegyet szereznünk a Mission Impossible másnap reggel 8:30-kor sorra kerülő vetítésére. Arra a Mission Impossible-re, amit összesen kétszer vetítettek le Cannes-ban. Olyan is akadt azonban, hogy a vetítés előtt beálltunk a sorba last minute jegyekért. Így jutottunk be például Richard Linklater Új hullám című filmjére, amely Jean-Luc Godard legendás Kifulladásig című alkotásának forgatásán játszódik 1959 Párizsában. Leírhatatlan élmény volt a stábbal közösen megnézni a filmet, amely egyszerre volt történelmi rekonstrukció és tisztelgés a szerzői film születése előtt.

Mik voltak a legkiemelkedőbb élmények?

H. K.: Azt tudni kell, hogy az én családom hatalmas Mission Impossible rajongó. Hatalmas. Én alapjáraton szeretem a művészfilmeket, de a közönségfilmeket is, és amit Tom Cruise művel abban a filmben, az egész franchise-ban, az egészen elképesztő. Az pedig, hogy ennek a záróakkordját meg tudtam nézni a Cannes-i Filmfesztiválon, az számomra örök élmény volt. A másik csúcspontot Quentin Tarantino jelentette: élőben láttam és hallhattam, ahogy beszél – konkrétan egy karnyújtásnyira volt tőlem. Lenyűgöző volt, hogy olyan nevekkel találkoztunk nap mint nap, mint Jennifer Lawrence, Pedro Pascal, Emma Stone, Austin Butler, Robert Pattinson, Quentin Tarantino, mert ez az a fesztivál, ahol mindenki megjelenik.

S. E.: Én nagyon szerettem volna részt venni egy black tie vetítésen, amelyen a közönség a film sztárjaival és alkotóival közösen nézheti meg a filmet. Last minute jegyekre az ilyen vetítéseknél is lehetőség nyílik, de ebben az esetben, ha például valamelyik este 7-kor kezdődik, amire már nem kapható jegy, akkor az emberek reggel 10-kor odamennek estélyi ruhában, és ott állnak egész nap bizonytalanságban: vagy lesz jegy, vagy nem. Szerencsére nekünk mégis sikerült bejutnunk az egyik ilyen vetítésre.

H. K.: Magyarként számomra a fesztivál egyik csúcspontja természetesen Szabó István életműdíja volt, valamint az, hogy A napfény ízét a Nemzeti Filmarchívum által felújított formájában, fesztiválkörülmények között nézhettük meg. Nagyon inspiráló volt, amint a 87 éves Szabó István franciául kezdte el mondani a beszédét, majd megakadás nélkül átváltott angolra. Iszonyatosan motiváló környezetben voltunk végig ez alatt a 6 nap alatt. Az a tény, hogy mindenki filmes, mindenki mozgóképes és valamilyen vonatkozásban ennek az iparágnak a része, nagyon megerősíti az embert abban, hogy ezt kell csinálnia. Ez egy kiváltság, hogy ezzel foglalkozhatunk.

S. E.: Abszolút, és amit én összességében ezzel az utazással kapcsolatban érzek, az a hála. Hála azért, hogy lehetőségem nyílt erre, hála a tanulságokért és hála a bizonyosságért, hogy a jövőben ezt szeretném csinálni. Ehhez pedig Cannes mutatott nekem irányt, hogyan is lehet mindennek a részesévé válni.

Milyen tanulságokkal jöttetek haza?

S. E.: Számomra az volt a legkiemelkedőbb ebben a 6 napban, hogy többet fejlődött az angol kommunikációs készségem, mint talán az előtte lévő 10 évben. Cannes rákényszerített arra, hogy beszéljek, hogy elmondjam, amit gondolok és hogy tudjak kapcsolódni az emberekhez. 6 napról van szó, ami önmagában nem olyan sok, viszont nagyon intenzív.

H. K.: Olyan magyar hallgatóként, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jár, ez a tapasztalat rávilágított a szakma működésének egészére, hogy láthassuk: igenis fesztiváloztatni kell a filmeket, pályázni kell, mert ez egy állandó verseny. Azt láttuk kint, hogy sosem elég; mindig egy lépéssel feljebb kell lépni és jobbat csinálni. Ez a csúcsteljesítményre való törekvés szerintem igazán példás külföldön. Nyitott szemmel kell járni a világban és utazni, tapasztalatokat szerezni – nemcsak itthon. Minden nap szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezt csinálhatjuk, és igenis szükséges időt áldozni arra, hogy megnézzük, milyen munkamódszerekkel dolgoznak a külföldi szakemberek.