Szilágyi Bálint a hetedik tanévét kezdi meg az SZFE-n, mint oktató. 2017-ben végzett az intézményben bábrendező szakon, s Meczner János rögtön maga mellé is vette tanársegédnek, hogy tartsák közösen a színészmesterség órákat. Két évvel később Zsótér Sándor társosztályfőnöknek kérte fel az induló színészosztályába. 2023 szeptemberétől pedig Aleksandar Popovski mellett indít osztályt prózai színházrendezés szakon. Meglepő szakmai út, ha tudjuk Szilágyi Bálintról, hogy 18 éves koráig ki nem állhatta a színházat. Váratlan fordulat, nem? Tizenkilenc éves korában kikerült Bécsbe egy egészen más szakra tanulni, s ott színházjegyet vett… ami – ma már tudjuk –, meghatározó, ha tetszik eleve elrendelt lépés volt, s innen nem volt megállás. Idén ősszel védi a doktori dolgozatát, melynek központi témája pont az a fajta színházcsinálás, ami Bécsben ilyen hatással volt rá. Szilágyi Bálint nem egészen 12 év alatt jutott el oda, ahol most tart. Mi a tehetség, ha nem ez?

Hogyan is volt az a bizonyos bécsi előadás, ami aztán túlzás nélkül meghatározott mindent?

2010-ben kerültem Bécsbe. Germanisztikát tanultam. Nem ismertem senkit a városban. Rettenetesen egyedül éreztem magamat. Nem tudtam mást, elkezdtem színházba járni. Az egyik este Roland Schimmelpfennig Der goldene Drache (Magyarországon Golden Dragon címmel játszották) darabját adták elő (a szerző rendezésében), ami óriási hatással volt rám. Teljesen más volt a formanyelve, az esztétikája, mint bármi másnak, amit addig láttam. Egy nagyon erősen brechti ihletettségű előadásról van szó, ami úgy kezdődött, hogy egy nő bejött a színpadra és bejelentette, hogy most egy kínai férfit játszik el, akinek fáj a foga. De hát se kínai nem volt, se férfi és még csak a foga sem fájt. Mégis eljátszotta, amit ígért. Soha addig nem tapasztalt hatást gyakorolt rám.

Ezeken túl, mi volt még neked akkor újdonság vagy különlegesség ebben az előadásban?

Ahogy a fent említett színésznő (Christiane von Poelnitz) tartotta a kapcsolatot a közönséggel. Velem. Rám nézett. Megszólított. Közvetlenül. Azt éreztem, hogy ő értem van ott. A színpadon. Miközben idegen vagyok egy nagyvárosban, az emberi létről szerzett tapasztalataim jogán mégiscsak valahová tartozom. Ez a színésznő az emberi szenvedés ügyével valahogy összekapcsolt engem önmagával és másokkal. Egy csomó vadidegen emberből – nem is közönséget – közösséget csinált, még ha csak egy estére is. Azt hiszem, ez a színészi jelenlét ereje. Jól esett, hogy játékával értésemre adta – tudja, hogy én is ott vagyok. Egy térben, vele. Ez – a színház kapcsán – nyilván evidenciának tűnhet. De az embereknek néha szükségük van arra, hogy artikuláljuk feléjük azt, ami nyilvánvaló.

És azzal a gondolattal foglalkoztál, hogy milyen érdekes húzása is az életnek az, hogy egy egészen más témában voltál kint egyetemi hallgató, s közben kapsz egy olyan meghatározó élményt, ami rátesz egy egészen más sínre, amire addig nem is gondoltál?

Azt hiszem ezzel így nem foglalkoztam, csak örültem az élménynek, és megszállottan színházban akartam lenni. Vágytam a kapcsolódásokra. De elsősorban nem a privát élet szintjén. Megfogott valami. Azt hiszem, egy érzés. Ahogy a magánélet a színházban közösségi dimenziókba szublimál. És ezt nézőként valahogyan én is átéltem. És így találkoztam olyan emberekkel, akik nem is tudtak rólam. De egy közös élmény mégis kitörölhetetlenül összekapcsolt minket. Germanistaként sokat ültem a könyvtárban. Mindig is szerettem olvasni, most is szeretek, de nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az olvasás élménye nem tudja pótolni ezeket az izgató színházi találkozásokat.

Mielőtt kimentél volna Bécsbe, és találkoztál volna ezzel az előadással, itthon milyen színházi élmények értek fiatalemberként? Azok is voltak ilyen meghatározóak?

Nem. Pontosabban sokáig nem. Körülbelül tizennyolc éves koromig utáltam a színházat.

Miért?

Talán csak nem a megfelelő előadásokat láttam. De tény, hogy minden gyermek és ifjúsági előadás után azt éreztem, hogy a színház az a hely, ahol üvöltöznek vagy valamilyen elváltoztatott, kellemetlen hangon beszélnek és a végén még pisztolyokat is elsütnek. Azt sem szerettem, hogy viselkedni kell. Nem tetszik, és nem érdekel, de úgy kell tenni, mintha. Egyszóval nem volt nagy élmény a színház. Nem határozta meg semmimet, alapvetően hamisnak és mesterkéltnek éreztem minden pillanatát.

Hol volt a fordulópont? Hiszen Bécsben nem véletlenül mentél színházba, kellett lennie fordulópontnak.

A gimnázium utolsó évében a magyartanárom szerzett nagyon olcsó jegyeket a Katonába. De arra is csak azért jelentkeztem, mert megsajnáltam. Soha senki nem akart menni színházba.

Emlékszel, hogy melyik előadást láttad így a Katonában?

Ha jól emlékszem, Ascher Ivanovját. Ez már lenyűgözött. Többször is megnéztem. Innentől kezdve rendszeresen jártam a Katonába. Elkezdtem önként és örömmel színházba járni. Egyelőre még csak oda. Nyilvánvalóvá vált, hogy a színház sokkal több, mint amit addig gondoltam róla. Ez a fordulópont fele. A másik a Beugró című tévéműsor. Odáig voltam érte és revelációként hatott rám, hogy a színészi munka mennyire komplex, de mégis mindenekfelett – játék. Azokat a színészeket, akik a Beugróban szerepeltek, elkezdtem a főváros színházaiban is megnézni.

Bábrendezőként végeztél, s most a prózai színházrendező szak társosztályfőnöke leszel. Mi a fontos neked a rendezésben?

Talán az elsődleges a mű megértése. Nagyon sok időt fordítok a felkészülésre. A választott színdarabokat gyakran szóról szóra újrafordítom. A próbakezdés előtti időszakban szinte minden nap legalább egyszer hangosan felolvasom a szöveget. Azt szeretném gondolni magamról, hogy műtisztelő rendező vagyok, és az fáj legjobban, amikor ezt valaki megkérdőjelezi. A másik, ami fontos, hogy az alkotói csapatot a munka során gondolati közösségé tudjam formálni. Minden résztvevő tisztában legyen vele, miért csináljuk. Szeretném, ha a játék öröme lenne az elsődleges, azonban ez nagyon sok egyéb tényezőtől is függ. Mégis nagyon jól esik hallani, amikor munkatársaim utólag arról biztosítanak, mennyire élvezték a közös munkát. Még ha tudom is, hogy ez nem garantálja automatikusan az előadás sikerét.

Milyen emlékként maradt meg benned az SZFE felvételije? Más felelőssége van-e egy színész osztályvezetőnek, mint egy rendező osztályvezetőnek?

Összehasonlíthatatlanul más. Úgymond hazai pályán vagyok, hiszen én is rendezőként végeztem el ezt az iskolát. Rengeteg, rég elfelejtett emlék tör elő belőlem, eszembe jut, én hogyan gondoltam, amikor kezdtem. Akármilyen sokat is foglalkoztam eddig a színészképzéssel, be kell látnom, hogy igazából sosem fogom tudni, mi történik a színésszel a színpadon, hiszen nem vagyok színész. Ugyanakkor nagyon meglepett a felkérés, meg sem fordult a fejemben, hogy akár a rendezőképzésben is részt vehetnék.

A felvételi folyamata nagyon élvezetes és tanulságos volt. Aleksandarnak remek ötletei, ha úgy tetszik újításai voltak mindegyik forduló kapcsán. Rendkívül fontosnak éreztük mindketten, hogy legyenek lányok is a felvett hallgatók között, de erre előre természetesen nem lehet garanciát vállalni. Az elsődleges szempont mindig a tehetség, de idén szerencsénk volt, mert igen jószívvel tudtunk két lányt is felvenni, így két fiú és két lány nyert felvételt, ami számunkra ideális. Roppant fontos, hogy legyenek női rendezőink is.

Mivel fog telni ez az első év közösen?

Aleksandar úgy látja (és ebben mélyen egyetértek vele), hogy mielőtt ténylegesen rendezni kezdenének a hallgatók, meg kell ismerniük a szakmájuk alapelemeit. Elsődlegesen a drámai szövegek olvasására fektetünk nagy hangsúlyt ebben az időszakban. Az első év főként az ismerkedésről fog szólni és a rengeteg olvasásról. Meg kell ismernünk a hallgatók gondolkodását, világlátását, mit tartanak fontosnak és mit nem. Ez a felfedezések éve lesz. Szeretnénk őket sok színházi előadásra és próbára is elvinni, ami nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Rendkívül intim színházi helyzet a próba, ezért, aki nem részese a képzésnek ritkán jut ilyen lehetőséghez.

Ezenkívül – már csak Aleksandar személye miatt is – a mienk tagadhatatlanul nemzetközi képzés. Ennek megfelelően utazni is szeretnénk sokat. Aleksandar Mariborban művészeti vezető, én sem voltam még a színházában, nagyon várom, hogy lehetőségünk legyen meglátogatni a hallgatókkal.

Azonban Aleksandar jelenleg nem a saját színházában, hanem Isztambulban dolgozik. Itt nem csak a főpróbahét nevű színházi jelenséget tudnánk behatóan tanulmányozni, hanem egy izgalmas, tőlünk teljesen különböző (színházi) kultúrát is. Erősen bízom benne, hogy terveink megvalósulnak.

Egyéb hírek

Meghívó Hruby Edit DLA disszertációjának nyilvános védésére

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Hruby Edit DLA disszertációjának nyilvános védésére.

A kortárs média és a forgatókönyvírás új kézikönyvei - páros könyvbemutató az SZFE-n

Az SZFE Könyvek sorozat két új kötete is bemutatkozott október 15-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A friss kiadványok között szerepel a Médialexikon webbook, valamint Patrick Nash Rövidfilmesek kézikönyve című tankönyvének magyar fordítása, amely gyakorlati példákon keresztül ismerteti a rövidfilmes forgatókönyvírás alapjait.

Öt művészeti egyetem ünnepelt közös gálán a Müpában

Október 12-én a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében közös gálaműsor keretében ünnepelte alapítása évfordulóját a Színház- és Filmművészeti, a Liszt Ferenc Zeneművészeti, a Moholy-Nagy Művészeti és a Magyar Táncművészeti Egyetem.

Diplomafilm-bemutató az SZFE-n: nyolc diák filmje a vásznon

Október 20-án, hétfőn 17 órakor mutatják be az SZFE Vilmos Zsigmond Intézet Filmrendező és Filmoperatőr művész MA (2021-2023) szakos hallgatói diplomafilmjeiket az Urániában.

Páros könyvbemutató az Urániában – Az SZFE Könyvek sorozat új kötetei

Október 15-én szerdán 13 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínház ad otthont az SZFE Könyvek sorozat legújabb köteteit bemutató eseménynek. Két, a hazai médiatudományi és filmes oktatás számára egyaránt fontos, hiánypótló kiadvány kerül a közönség elé: egy webbook a média fogalmi és elméleti alapjairól, valamint egy tankönyv a forgatókönyvírás művészetéről, illetve módszertanáról.