Szubjektív dramaturg-napló a soproni Nemzetközi Színházi Műhelyről

Kakukktojásként csöppentem a soproni Nemzetközi Színházi Műhelybe mint az egyetlen dramaturg szakos hallgató, aki részt vett a William Shakespeare Romeo és Júlia című drámájából készülő 15–20 perces előadások létrehozásában.

A tábor alapkoncepciója szerint hat különböző országból érkező színészhallgatók tréningeken vesznek részt délelőttönként, majd a nap hátralévő részét a sorsolás útján meghatározott csoportjukban töltik, amellyel együtt készülnek az utolsó napon bemutatásra kerülő produkciókra. A tréningek zárt műhelymunkájáról társaim elmeséléséből, a délutáni próbákról saját élményeim alapján tudok beszámolni. Az együtt töltött nyolc nap fő célja számomra a szakmai újdonságok, kihívások keresése kellett az volt, hogy méltó befejezése legyen az Egyetemen töltött negyedik évemnek és izgalmas felütése az utolsónak. Megtapasztalhattam, hogy milyen nem az anyanyelvemen dolgozni rendezővel, színészekkel, milyen nem kész szövegkönyvvel érkezni az első próbára, valamint rendhagyó módon nem a színpadon elhangzó szövegért, hanem elsősorban a benyomásokra, érzésekre építkező, alapvetően nonverbális jelenetsor struktúrájáért felelősnek lenni. Biztonságos terepet nyújtott ehhez Sopron, valamint az alkotótársak, a jelenlévő magyar és külföldi tanárok távolból gondoskodó figyelme is.

A táborban Korda Bonifác prózaiszínház-rendező szakos évfolyamtársammal dolgoztunk együtt. A csapatunkba tíz színész (Béhr András, Joel Guerra, Losonc Maya, Petrov Panna, Matei Pîrvulescu, Ainhoa Schwirtz, Sânziana Stan, Trill Helga, Tüske Márton, Zsichla Dániel) érkezett három országból: Romániából, Spanyolországból és Magyarországról. A munkát július 2-án kezdtük meg, tehát a július 8-ai bemutatóig hét próbanap állt a rendelkezésünkre – egy átlagos kőszínházi próbafolyamat kicsinyített mását csináltuk végig, amelynél egy-egy nap körülbelül egy hétnek felelt meg.

Fotó: Rombai Péter

Az első napon, tehát az olvasópróbán asszociációs körrel indítottunk. Azt vizsgáltuk meg, hogy kinek mit jelent a Romeo és Júlia mostani élethelyzetében, fiatal pályakezdőként, fiatal emberként? Nem csak a szerelem és a felnőtté válás traumája, de a gyász is visszatérő motívum volt a beszélgetésünkben. Shakespeare sötét humorát, a történet banalitását is sokan kiemelték, így ezeket igyekeztünk megragadni a közösen kitalált képek, olykor narratív jelenetek dramaturgiailag legpontosabb sorrendjének kialakításakor. Másnap a próba elején véglegesítettük, mit fogunk létrehozni. A minimális nyelvi akadályok ekkorra teljesen eltűntek, kialakítottuk közös, különleges kommunikációs csatornánkat, ami mindannyiunknál a színház szeretetében gyökerezett – angolul, magyarul, kézzel-lábbal. Talán a legkellemesebb meglepetés, amivel a héten szembesültem az volt, hogy milyen természetes múltbeli élményekre, univerzális benyomásokra építeni egy drámai mű közös elemzését. Könnyen egymásra kapcsolódtunk, így a kezdeti megilletődés és fáradtság gyorsan mély emberi és szakmai érdeklődésbe fordult, amely hatékony alkotói munkakörnyezetet eredményezett a kemény, de empatikus, kreativitásunk kibontakozását elősegítő rendezői iránymutatásnak köszönhetően.

A produkciókat a Soproni Egyetem botanikus kertjének különböző pontjain adta elő a hat csapat. Ehhez célszerű volt minél előbb megtalálni a tökéletes helyszínt, hogy a színészek egy kőszínházi bemutatóhoz hasonlóan megszokhassák a tér adottságait. Az Erzsébet-forrás álomszerű környékét választottuk vízzel, japán akácfával, erdőszéllel. Egy igen esős nap kivételével minden próbánkat itt tartottuk. Olyan gyorsan a szívünkhöz nőtt, hogy a szereplők már a bemutató napjára előre jelzett kedvezőtlen időjárás hírének felröppenésekor kijelentették, hogy esőben is itt szeretnének játszani. Szerencsés csillagzat alatt került össze a csapatunk, amelynek oldott műhelyhangulatában mindenki egyenlő arányban vehette ki a részét az ötletelésből. Így jutottunk arra a döntésre is, hogy az előadás során mindenkiből váljon egyszer Romeo és Júlia. Azt már a felkészüléskor sejtettük, hogy a negyedórás időkorlát betartásához nem emelünk be jeleneteket az eredeti drámából, hanem inkább érzésekre, hangulatokra, asszociációkra hagyatkozunk. Ennek köszönhetően a felhasznált szöveg is redukálódott: bár elhangzik a híres kérdés, ám egyáltalán nem úgy, ahogyan várnánk. Nem érkezik válasz arra, Romeo miért Romeo, mert az aktuális címszereplők sosem beszéddel értik meg egymást – maradnak nekik a pillantások, a csendek és a zene. A produkció egyetlen hanghatása a forrás vízcsobogása és a „Szerettelek, nem tagadom…” kezdetű népdalunk dúdolás, fütyülés útján visszatérő megjelenése. Különleges élmény volt számomra a közös daltanulás, amelyben én is részt vettem annak ellenére, hogy nem szerepeltem.

Fotó: Rombai Péter

Teltek a napok, a próbákon sikerült fokozatosan elmélyíteni a felépített helyzeteket, új ötletekkel erősítve a korábbiakat, és a színészek is egyre kényelmesebben mozogtak a feladatukban. Számomra azt volt a legizgalmasabb megfigyelni ebben a folyamatban, hogyan jelentek meg ezekben a szituációkban, amely az előadásunk vezérmotívuma is: mi van akkor, ha a Romeót játszó színész nem Romeo, hanem önmaga akar lenni, ahogyan a karakter is le akarja vetkőzni saját „montague-i szerepét”? Tudtukon kívül sokszor ők válaszolták meg ezt a kérdést.

A szakmai kihívásokon kívül egymás megismerése, az emberi kapcsolatok elmélyítése volt előtérben Sopronban. Sok külföldi, illetve a magyar egyetemek hallgatói is készültek prezentációkkal, amelyek során bemutatták eddigi tanulmányaik előmenetelét. Izgalmas volt nézni őket, majd utána beszélgetni a látottakról. Érdekes, elemző gondolatok váltakoztak nevetéssel, megrendültséggel; minden impulzus közös ősélménnyé vált. Alkalmunk volt a színház világán kívül is bolyongani a Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínházban, az egymás között gyakran viccesen felemlegetett „teambuilding” pedig a vasárnap éjszakai fürdőzéssel érkezett el a tetőpontjához.

Fotó: Rombai Péter

Főpróbahét helyett két főpróbanap várt ránk. Az első éjszakai próba következett, amikor megnéztük, hogyan működik az előadás sötétben, hova világítsunk majd a zseblámpánkkal másnap. Az első percekben fájdalmas kiáltást hallottunk az erdőből. Maya megcsúszott a nedves füvön, megsérült a bokája. Ami ezután történt, minden beszélgetést, együtt töltött időt összefoglalt: mindent félredobtunk, jött a segítség, Mayát kórházba vitték, akik pedig ott maradtunk, együtt izgultunk érte. Rövid időn belül megtudtuk, hogy nincs komoly baj, de néhány napig biztosan nem állhat a lábára. Mivel nem maradhatott ki a produkcióból, amely ugyanannyira az övé, mint bármelyikünké, ezért az előadás reggelén válságstábbal, egy utolsó, ötletelős körrel indítottunk. Gyors próba, minden újra állt a lábán.

Július 8. Kora délután, esik, késő délután, esik, kora este, mintha nem esne, de ez csak átmeneti állapot. 20:00. Úton vagyunk az első előadás helyszínére, majdnem száz esőkabát és esernyő bandukol az erdőben. Felemelő, hogy ennyien összegyűltünk azért, hogy megnézzük egymás munkáját. A hatásvadász feljegyző azt írná, hogy ilyen közegben már nem is volt érdekes, milyenek voltak ezek az produkciók. Igenis érdekes volt: jó, hogy úgy emlékezhetünk vissza az összesre, mint valami, amiben érték és gondolat van, esztétikai minőség és elkötelezettség. Azt hiszem, minden néző és alkotó megtalálta bennük azt, ami számára emlékezetessé tette az adott előadást. Az estét, ezzel együtt pedig a Nemzetközi Színházi Műhelyt új, fontos tapasztalatokkal és a csapattársaim felé érzett büszkeséggel zártam. Remélem, a jövő alkotómunkáiban is megélhetem majd akár csak egy kis részét is annak a szabadságnak, mint amit Sopronban éreztem.