Sinkovits Imre - a Színházművészeti Intézet névadója

Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész. 1951-ben szerezte meg diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, valamint ugyanekkor a Nemzeti Színházhoz szerződött. Az ’56-os forradalomban való részvétele miatt elhagyni kényszerült a színházat, majd 1958-tól öt évadon át a József Attila Színház művésze volt. 1964-től tért vissza a Nemzeti Színházba.

“Sinkovits Imre nem egyszerűen színész, ő a magyar színész. Nemcsak állampolgársága, anyanyelve és lakhelye szerint magyar, hanem érzései, cselekvései, egész magatartása révén az. Voltak és vannak magyar nyelven játszó színészek, akik ugyan magyar állampolgárságúak, de szemléletükben világpolgárok. Sinkovits Imre magyar, a szónak teljes értelmében, testestül-lelkestül, érzéseiben és gondolkodásmódjában, cselekvéseiben, beszédjében, és ha kellett, hallgatásában is.”

Cenner Mihály

17 éves koráig nem is sejtette, mi válik majd belőle, ugyanis mindegyik szakmához hiányzott belőle valami. Egyszer aztán egy iskolai előadáson azon kapta magát, hogy szeretne más lenni, mint ami. S hogy a játék múltán szomorúság vesz erőt rajta, mert vége… Ekkor döntötte el: színész lesz.

Sinkovits Imre 1947-ben került be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amire így emlékezik:

“A Rákóczi úti Színiakadémia megkezdi új tanévét. Szinte magam sem értem, hogy kerülök a 36 elsőéves hallgató közé, telve szorongással, egy érvénytelen érettségi bizonyítvánnyal, mert fizikából megbuktam. Remegő gyomorrezgésemet csak fokozza a műveltségem hiánya. A háború elcsent másfél esztendőt irodalmi és történelmi ismereteimből – már ami a világ s a nemzet kultúráját, irodalmi és színházi tájékozottságát illeti. Helyüket megélt szörnyűségek, pusztulás, menekülés, halál, szökések és erőszak töltötte be.”

Abonyi Géza szigorának köszönhette a szakmai fegyelmet és a kötelességtudatot, formaismeretet, a gyors szerepkidolgozási készséget, a fürgén befogadóképes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektusigényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet… tanította Lehotay Árpád, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Staud Géza is. De tanult Apáthi Imrétől, Bajor Gizitől, Makláry Zoltántól, Timár Józseftől, Pécsi Sándortól, Kiss Manyitól, Gózon Gyulától, Bihari Józseftől mesterséget, és ahogy ő fogalmazott, magam és színházam válságos napjaiban: emberséget is.

Sinkovits Imre 1951-ben Gellért Endre ajánlásával a Nemzeti Színházban kezdte a pályáját. Gellért Endre nemcsak ehhez adott neki ajánlást, hanem a Színművészeti Főiskola tanársegédi posztjára is ajánlotta, de az illetékes testület erre nem javasolta. Ennek ellenére Gellért maga mellé vette a főiskolán, de a döntés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, ugyanis Sinkovitsot szorongóvá tette a feladat. Az ok roppant egyszerű: maga is tanulni vágyott még, nem tanítani.

“1956. okt. 23. kedd, s az azt követő napok véres eseményei eltérítenek múltban időző gondolataimtól.”

Sinkovits Imre 1956. október 23-án a Petőfi-szobor talapzatán szavalta el a Nemzeti dalt. Október 30-án megtartották a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagválasztását, amely Bessenyei Ferenc és Hindy Sándor után harmadikként Sinkovits Imrét vette fel soraiba (a Madách Színház, az Operaház, a Néphadsereg Színháza, valamint a Nemzeti Színház kirendeltségének jelenlétében). Még aznap a Színművészeti Szövetségben a budapesti színházak küldöttei megalapították a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát, amelyet a forradalom leverése után a Kádár-kormány felfüggesztett, majd feloszlatott. A tagok ellen eljárás indult, azonban Sinkovits helyzete más volt, mint a többi tagé. 1957 tavaszán kénytelen volt találkozni Aczél Györggyel, a kultúra teljhatalmú urával.

Így emlékezik vissza a találkozóra: “Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt Aczél elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze vele.” Mikor már nem volt más érve Aczélnak, azt mondta: “Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat.” Magamban csak arra tudtam gondolni: “Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!”. Így válaszoltam: “Bocsásson meg, kedves Aczél úr” elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól a Parlament érintésével a Köztársaság térig netán önök kövezték ki éveken keresztül?” Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogyan jöhet ilyen ökörség az ember agyába?”

A Nemzeti Színház házi törvényszéke ítélte el rendszerellenes magatartásáért, egy évre eltiltották a színpadtól és a színházon kívüli fellépésektől, valamint felére csökkentették a fizetését is, . “Úgy gondoltam, hogy talán mégse lopni kéne ahhoz, hogy az embernek pénze legyen, elmentem dolgozni más szakmába. Műanyag szakmába, gyermekjátékokat készítettem. Ezt meg tüntetésnek minősítették, afféle ellenállásnak, és ennek egyenes következménye volt, hogy tovább tartott a büntetés. Ugyanakkor hála legyen azoknak, akik ezért engem csupán megróttak, nem küldtek börtönbe, bitó alá, mint Földes Gábor barátomat, évfolyamtársamat s kollégámat, akit Győrben végeztek ki.”

 

 

Sinkovits Imrét végül 1958-ban a József Attila Színházhoz irányították. Az egy éves eltiltást követően öt évet töltött  a  teátrumban , majd Major Tamás rendezésében a Macbeth címszerepében tért vissza a Nemzeti Színház deszkáira. Innentől kezdve a kisebb szerepeket felváltották az egyre jelentősebb feladatok.

1967-ben játszotta el a harmadik Madách-darab, a Mózes főszerepét Marton Endre rendezésében. Demeter Imre kritikus azt írja az eseményről: “Az előadás csúcspontja a tapsrend, a többi szóra sem érdemes. Nem jósolok tíz előadásnál többet a produkciónak!”

Demeter a darab négyszázadik előadására meghívást kapott, kritikáját bársonyba köttetve Sinkovits Imre adta át előadás után a kritikusnak. Maga az előadás több mint hétszáz előadást ért meg, több mint huszonkét évad alatt.

“Sinkovits Imre hívő színész. Hivatásának tekinti mesterségét; akkor érzi igazán elemében magát, ha valamilyen erkölcsi, közösségi, nemzeti küldetést teljesíthet; ember és művész volta akkor hangzik teljesen, egymást erősítve össze, ha úgy gondolhatja: szolgálatot végez. Ezért szokták barátai szeretettel, ellenségei némi vállvonogató iróniával »cserkész«-nek nevezni”  – mondta róla Keresztury Dezső.

“… az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. … Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm.”