Átadták a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál díjait. A fesztivál életműdíját Almási Tamás rendező vehette át. Almási Tamás negyvennél is több filmet készített, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa generációk sorát oktatta. Korábban hatszor nyerte el a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm, ötször a filmkritikusok díját, a Balázs Béla-díjtól a Kossuth-díjig számos más elismerés birtokosa. Az Életműdíj kapcsán Almási Tamással beszélgettünk.

Szeptember 9-én vette át az Életműdíját. Mit érez most? Mit jelent Önnek ez a díj?

Makk Károly, Szabó István, Jancsó Miklós kapta korábban ezt a díjat. Nagy öröm és komoly megtiszteltetés. Az átadón igencsak meghatódtam. Ugyanakkor azt is érzem, mennyivel jobb lenne egy elsőfilmes díjat kapni, mert akkor még a pályám elején lennék. Bízom benne, hogy ez a díj nem azt jelenti, hogy valami lezárult, csak annyit, hogy ami mögöttem van, az már életműnek tekinthető.

Mi az Ön története, ami meghozta Önben a döntést, hogy a mozgókép lesz a nyelve?

A 60-as évek elején voltam kiskamasz. Színekre nem emlékszem, akkoriban valahogy minden fakó és kopottas volt. Málló vakolatok, golyónyomok a falakon. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk moziba. És ott nekem kinyílt a világ. A film előtti híradók végén a vasfüggönyön túli: tüntető feketék, felhőkarcolók, szendvicsemberek reklámtáblákkal a nyakukban, Beatles zenére tomboló tinédzserek, filmsztárok, csillogó autócsodák… Minden más volt: izgalmasabb, igazabb, színesebb. Bár a híradó akkoriban még fekete-fehér volt. Kíváncsi lettem a világra. Bújtam a Film Színház Muzsikát, Filmkultúrát, Filmvilágot. Faltam a filmes köteteket. Bergmant, Antonionit, Fellinit néztem a mozikban. Filmklubokba jártam. Vérre menő vitákat folytattam rendezőkről. Csodáltam Jancsót, Fábrit, Makkot. Hasonlítani szerettem volna hozzájuk. Később mindhárman mestereim lettek. Aztán hamar rájöttem, igazából nem a világ – az emberek érdekelnek.

Miben különbözik a dokumentumfilm készítés a többi filmes műfajtól? Kiknek való az SZFE-n a dokumentumfilmes képzés?

Nem könnyű műfaj, ugyanis sok egyéb képesség mellett komoly vadászösztön is kell a dokumentumfilm rendezéshez. A történetet nem kitaláljuk, hanem megtaláljuk. Már ha egyáltalán meglátjuk a valóság végtelen univerzumában, és akkor sem készen kapjuk. A dokumentumfilm etikailag érzékeny műfaj, hiszen valós személyekkel, valós életekkel, valós élethelyzetekkel, a szereplők örömeivel, fájdalmaival, titkaival dolgozunk. Ebből a „matériából” – ami az ő életük – formálunk filmet. Nagy felelősséggel járó munka, inkább hivatás.

Mi a titka a dokumentumfilmnek?

Ha tudnám erre a kérdésre a pontos választ, akkor csak remekműveket készítenék (nevet). Egy megdöbbentő filmrészlet felidézésével megpróbálok válaszolni. A titkok között biztosan szerepel a jelen egyszerisége és kiszámíthatatlansága. Hogy konkrétabb legyek: láttam egy dokumentumfilmet, amiben az egyik szereplő váratlanul meghalt. Később hozzájutottam a kópiához. Feltettem a vágóasztalra és tekertem előre – hátra. A történet adott pontján a szereplő még élt, 10 kockával később már nem. Visszatekertem, akkor megint élt, 10 kockával később pedig ismét halott volt. A jelenetben az operatőr hátul ült a dzsipben, mellette egy stábtag, a kocsit a rendező vezette. Megállították őket egy katonai ellenőrző ponton. Az előzőeken simán átjutottak. Itt kiintik a kocsiból a gépkocsit vezető rendezőt, aki előre indul a fegyveresekhez. Távolabbról látjuk, de nem halljuk, ahogy békésen beszélgetnek, aztán minden előjel nélkül, az egyik katona előkapja a pisztolyát és fejbe lövi a rendezőt. Az operatőr az autóból forgatta az egészet. Nem látványos a halál, mint a fikciós filmekben, éppen „csak” a szemünk láttára történik. Valós emberekről beszélünk és nem színészekről, eljátszott jelenetről. A filmet visszatekerhetjük, a valóságot azonban nem. Ez a történet persze többről szól, mint a dokumentumfilm-készítés. Rám elementáris erővel hatott.

Ha már a megismételhetetlenről és visszahozhatatlanról beszéltem, akkor egy másik dokfilmes sajátosságról, a pillanat „megtalálásáról” és a pillanat „elkapásáról” egy történet. A Sejtjeink című filmem három házaspár gyermekért folytatott küzdelmét, mesterséges megtermékenyítéssel járó kálváriáját mutatja be. Az egyik jelenetében a meddőségi centrumban forgattunk épp. Vártuk Györgyi – a film főszereplője – vérvételének eredményét. Abból derül ki, hogy megtapadtak-e az embriók, azaz állapotos-e? A több órás, idegtépő várakozás láthatóan megviselte a házaspárt. Sok év sikertelen próbálkozásán voltak már túl. Az „eredménytelenség” ebben az esetben borítékolható volt a néhány nappal korábbi betegsége és a vele járó láza miatt. Györgyi magába roskadva ült, amikor mögötte nyílt az ajtó, és belépett egy házaspár, nyakukban pár hónapos ikreikkel. Kamerán keresztül egy képben láttam a reményvesztett párt és mögöttük a büszke családot. Sikerült „elkapni” azt a pillanatot, amikor Györgyi meglátta őket. Tekintetében minden érzelme bele sűrűsödött. Volt abban irigység, boldogság, félelem, remény, hit, szorongás, szeretet és még sorolhatnám. A film egyik legjobb pillanata a véletlennek köszönhető? Rengeteg időt töltöttünk a ministábbal abban a váróban. Egyszer láttunk egy hasonló jelenetet. Nem számíthattunk ismétlődésre, mégis készen álltunk rá. Igaz, a szerencse is mellénk szegődött. Jó irányba állt a kamera, nem volt technikai gond. Játékfilmben sem sikerülhetett volna jobban a jelenet. A pillanat elszáll, a megragadásáért tenni kell.

Eddig arról a módszerről beszéltem, amit magam követek sok filmemben. Vannak más módszerek, más megközelítések is. Ami közös, hogy a dokumentumfilmek nézői többnyire olyan hétköznapi embereket látnak, amilyenek ők maguk. Könnyű azonosulni velük.

Mit gondol az elengedésről? Hogy birkózik meg azzal, hogy a filmjei szereplői, akikkel hónapokat, olykor éveket töltenek együtt vagy meghalnak vagy a forgatás végén el kell engednie a kezüket?

Nem egyszerű az biztos. Nem is nagyon tudom, vagy akarom a szereplőim kezét elengedni. Volt olyan karácsony még sok-sok évvel ezelőtt, mikor képeslapokat küldtem egykori szereplőimnek. Cirka száz lapot írtam meg. Idővel ezekből a kapcsolatokból csak a legmélyebbek és legerősebbek maradnak meg hosszú évtizedekig, a többi szép lassan kikopik az életemből. A film viszont megmarad.

Fotók: cinefest.hu

Egyéb hírek

Gellért Dorottya „friss csillag” lesz

A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál két éve hozta létre a Friss Csillag programot, amellyel sokoldalú pályakezdő színészekre kívánják felhívni a figyelmet. Nagy Katica, Váradi Gergely, Tóth Zsófia és Babinchak Atanáz után Gellért Dorottya is Friss Csillag lesz.

SZFE-s hallgató a Carmen címszerepében az Operettszínházban

Áprilisban mutatja be a Budapesti Operettszínház Frank Wildhorn Carmen című musicaljét. A Carment hármas szereposztásban – Nádasi Veronikával, Dancs Annamarival és a címszerepben Lipics Franciskával – láthatja a közönség. A bemutatók időpontja: április 19., 20. és 21.

A magyar nyelv hete a Nemzeti Színházban

A Petőfi Kulturális Ügynökség Kazinczy Műhelye, a Nemzeti Színház, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem az 57. magyar nyelv hete alkalmából nyitóünnepséget szervezett a Nemzeti Színházban április 16-án.

Gilberto Conti brazil bábszínművész workshopja

2024. április 5-én és 6-án Gilberto Conti érkezett az egyetemünkre egy tízórás workshoppal. A kétnapos kurzus célja az volt, hogy a bábszínész és bábrendező osztályok betekintést nyerhessenek a papírmaszkok spirituális világába. Kiss Dorina másodéves bábrendező szakos hallgatónk beszámolója.