A zene világába született, ám az élet útvesztői egy másik művészeti ág felé terelték. B. Török Fruzsina drámaíróval, az SZFE kulturális újságírójával beszélgettünk arról, hogy életének meglepő fordulatai által miként csatlakozott a színház világához, mely később a szenvedélye lett, beszélünk első munkájáról és a jelenlegi terveiről.

Sokáig zenei pályára készültél, a bécsi zeneakadémiára jártál, mégis a színház lett az otthonod. Mesélnél erről az útról?

Olykor az élet jobban tudja, merre kell továbbmennünk, s nekem is más irányt mutatott. Valóban, sokáig a zene volt a minden, de történt valami, ami alapvetéseket változtatott meg bennem. Megtapasztaltam milyen az, amikor az élet kivesz valamit a kezünkből, amihez nagyon ragaszkodtunk, s ad helyette valami mást, amiről abban a pillanatban nem sokat tudni. Később, sokkal később derül csak ki, hogy olyasmit kaptunk, amiben tehetségesebbek vagyunk, amivel jobban boldogulunk, ami boldogabbá tesz. De ehhez idő kell. Nekem a hangszert a klaviatúrára cserélte. Az írás is azért fontos, amiért a zene volt. Csak az eszköz lett más a kezemben. S az is kiderült, hogy a zenei képzettségem milyen nagy segítségemre van az írásban, hiszen a zene csupa dramaturgia. Egy jó szövegnek szép dallama, pontos ritmusa van, ahol a levegővételnek is jelentősége van, pont, mint a zenében.

Mi volt az első munkád, ami elindított a pályán?

2010-ben megjelent Móricz Zsigmond évtizedekig ki nem adhatott naplója. Éppen nagyon nehéz élethelyzetben voltam, ekkor derült ki, hogy a házasságom végérvényesen megbukott. Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet a Naplóra, ugyanis az első kötete az 1924-25-ös év drámáját írja meg. Móricz Zsigmond és felesége Holics Janka házassága ezekben az években fordult tragédiába. Hittem az ismerősömnek és berohantam az első könyvesboltba, levettem a polcról, s felcsaptam. Szeretek úgy könyvet választani, hogy kinyitom valahol, s megnézem mi az az egy mondat, ami abból a könyvből megtalál. Móricz Naplójának első ilyen mondata úgy hatott rám ott a könyvesboltban állva, mintha dárdával szúrtak volna le.

Mi volt az a mondat?

„Író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság, de nálam boldogtalanabb ember aligha létezhet a Földön.” Én is pontosan így éreztem magam. Minden porcikám értette és érezte ezt a mondatot. Összecsaptam a könyvet, kifizettem és hazavittem. Három hét alatt habzsoltam be, s már az első mondatoknál tudtam, hogy ez olyan anyag, ami kiabál a színpad után. Addigra már háromszor láttam az „Azt meséld el Pista” előadást az Örkényben, s arra gondoltam, ha az működik, akkor miért ne működne ugyanez Móricz Zsigmonddal? Pár hét alatt megírtam az ezer oldalas napló színpadi adaptációját, s letettem Koltai Róbert asztalára.

Miért pont az övére?

Azokban a hetekben ismerkedtünk meg, mert interjút készítettem vele. Móricz hangja olvasás közben Robi hangján szólt a fejemben, így nem volt kérdés, hogy neki mutatom meg először. Akkor még nem tudtam, hogy milyen meghatározó lépés volt ez. Onnantól kezdve hat éven át dolgoztunk sok projektben együtt, közösen mutattunk be 4 drámát, 3 tv-filmet és 5 rádiójátékot. A Napló-szilánkok előadásunkat Móricz naplójából 6 év alatt 250 alkalommal játszottuk országszerte. Rányitottam Móriczékra az ajtót, s összekeveredett a múlt a jelennel. Előfordult, hogy a naplóban olvasott kínzó és kíméletlen mondatot, amit Janka vágott Móricz fejéhez, pár órával később a férjem vágta az enyémhez. De szó szerint. Elképesztő élmény volt, nem lehetett nem megírni az adaptációt.

Sokáig dolgoztál a Thália Színházban s közben megszületett a Vígszínházban a Hallgatni akartam előadás is, amiért 2017-ben megkaptátok a Színházi Kritikusok Különdíját. Hogyan kerültél a Vígszínházba?

Koltai Róbertet már említettem, akit abszolút mentoromnak tekintek, hiszen rengeteget tanultam tőle a színházról. Másik mentorom Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, aki negyven éven át volt a Vígszínház vezető dramaturgja. Zsuzsa azokban az években látta az egyik előadásomat. Felhívott, hogy lenne-e kedvem Móricz után Márai Sándor szövegét is színpadra írni. Ez nyilván költői kérdés volt (nevet). Így volt szerencsém Hegedűs D. Gézával, Zsuzsával és Marton Lászlóval együtt dolgozni. Hatalmas élmény és tanulás volt. Zsuzsa onnantól kezdve a mentorom, s olyan szerencsés embernek mondhatom magam, hogy barátomnak tudhatom. Ennek több mint tíz éve, s a mai napig nem adok ki a kezemből olyan szöveget, amit Zsuzsa nem látott.

Sok rádiójátékot készítettél a Thália Színházban, főleg gyerekeknek, de felnőtteknek is. Ez egy újabb műfaj, amiben kipróbálhattad magad, s amit megszerettél, hiszen azóta 11 hangjátékod született. Ez a lehetőség hogyan talált meg?

Pontosan olyan váratlanul, ahogy a színház is beköszöntött az életembe. Éppen a Végállomás című előadásunk főpróbahete volt a Tháliában, mikor csütörtök este odalépett hozzám a színház munkatársa, aki a rádiós munkákat szervezte. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem hangjátékot írni gyerekeknek. Addigra olyan fáradtak és feszültek voltunk, hogy az ötletre hangosan, jóízűen felnevettem. Elképzelhetetlennek tartottam. Én hangjátékot? Hiszen sosem csináltam olyat… hétfőig volt időm eldönteni, mert aznap volt a Cserés Miklós pályázat beadási határideje. Egész hétvégén nem tudtam megnyugodni, folyamatosan agyaltam. Hétfőre megírtam a szinopszist, a színház beadta a pályázatot, ami nyert. Így született meg Az elvarázsolt zenekar, ami olyan sikeres lett a családok körében, hogy sorra kaptam a következő hangjátékokra a lehetőséget, s nemsokára már felnőtteknek is készíthettem rádiójátékokat. Az írás mellett lehetőséget kaptam a saját anyagaim megrendezésére is, ami újabb kihívás volt. A Thália csapata csodálatos. Kezdve a hangmesterrel egészen a színészekig. Sok segítséget kaptam tőlük, imádtam azokat az éveket.

Kívülről sorsszerűnek tűnik, hogy a színház lett az életed, hiszen nagyanyád Lénárd Judit tehetséges színésznő volt (az SZFE-n végzett 1950-ben), majd egy ország ismerte és szerette mint Tv-bemondónő. Te mit gondolsz az eleve elrendeltetésről?

Jó kérdés… egyszer így gondolom, másszor úgy. Egy biztos, őrzők egy igen régi emléket magamban, amikor még a zene sem játszott szerepet az életemben, hiszen kisgyerek voltam. Hazafele tartottam az iskolából egyedül, talán hét-nyolcéves lehettem. Egyszer csak egy szórólapra lettem figyelmes a földön. Szép színes volt, emlékszem egy bohóc volt rajta. Felvettem, elolvastam. Az volt ráírva: Harlekin színjátszó csoport gyerekeknek. Zsebre tettem, s otthon mutattam anyukámnak, hogy ide szeretnék járni. El is vitt, de hamar kiderült, hogy a színházból engem nem a színjátszás érintett meg. Hanem valami más, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni, de azt világosan éreztem, hogy színésznek teljesen tehetségtelen vagyok, s ez a véleményem azóta sem változott. De ott megérintett valami, ami jóval később talált meg újra. Huszonnégy évvel később folytatódott az a valami, amit ma már az otthonomnak nevezhetek. Ha innen nézzük a történetet, mégis csak a színház volt az első…

Beszéljünk egy kicsit a Ratkó-lányok című drámádról, mert azt hiszem ez annyiban különleges a munkáid sorában, hogy a nagyanyád utolsó óráját írtad meg. Miért érezted úgy, hogy ezzel foglalkoznod kell?

Sosem volt kérdés, hogy ezzel foglalkoznom kell, mindig is éreztem valamiféle nyomást ebben a témában, már gyerekként is. Azóta tudom, hogy a transzgenerációs terhet éreztem. Tudtam, hogy ezzel valamit kezdenem kell, csak a forma volt kérdéses. Anyukám halála után ez a teher csak fokozódott, s mikor megkaptam az Örkény István drámaírói ösztöndíjat, már nem volt visszaút. Úgy nőttem fel, hogy szemtanúja voltam anyám kínlódásának. A ratkó korszakban volt kénytelen megszületni, ráadásul nem várta itt senki. Nagyanyám intézetbe adta, tizennégy éves korában vette csak magához, de hiába, hiszen alig volt 16 éves, mikor nagyanyám öngyilkos lett, s anyám teljesen egyedül maradt. Ennek fájdalmát sosem tudta feldolgozni. Egész életében izzó dühöt táplált minden felé, de leginkább az anyja felé. Olyannyira nem tudott ezzel a helyzettel az életében mit kezdeni, hogy bele is halt. A Ratkó-lányok darabom az ő lelkük összebékítésére született.

Miért olyan fontos neked a színház?

Mert életeket ment. Ebben biztos vagyok. Az enyémet is megmentette. Terápia, tanulás, önkifejezés, megértés és fejlődés egyben.

Sikerrel fut még a Hallgatni akartam előadásod a Vígszínházban, idén kezdte meg a nyolcadik évadát, s ugyanígy a Teljes lényeddel előadásod a Tháliában, ami a hatodik éve van a színház műsorán. Mivel foglalkozol most? Mire készülsz?

Mostanában a független színházcsinálás nem könnyű, de nem lehet feladni. Márai sorait veszem kölcsön, ha azt mondom, hogy „Minthogy ebben az országban öncélú irodalomból soha nem tudta az író megkeresni a mindennapi kenyeret, kénytelen voltam én is újságírással bajlódni, hogy a kenyér mellé megkeressem a kalácsot is.” Én is ezt teszem, a napjaim jelentős részét a kulturális újságírás teszi ki, de májusban volt egy bemutatóm a Hatszínben, ahol egy nagyszerű francia darabnak lehettem a dramaturgja, s ugyanennek a szerzőnek legújabb darabjának dramaturgiai munkájára is felkérést kaptam. Új bemutatóra is készülök. 2024. januárjában a Hatszínben lesz az új drámám premierje. Emellett természetesen újabb darabötleteken és témákon állandóan kattog az agyam.

Mikor jut erre időd?

A fejben való munkára bármikor. De mostanában futás közben általában. Nagy szerelem lett a futás, mindennap munka után futok, s ilyenkor minden mást kidobálok a fejemből, csak a színházi munka marad.

Mit árulsz el a darabról?

A köd egy történelmi család-dráma, ami az 1950-es években játszódik az Andrássy út 60-ban. Egy nagyapa-unoka története. Mást nem árulok el, mindenkit szeretettel várok majd az előadáson.

De a szereposztást elárulod?

Azt természetesen. Kerekes József játssza a nagyapát s Mózes András az unokát.

Utolsó kérdésként engedd meg, hogy megkérdezzem: jól vagy?

Remekül, köszönöm. Érdekes szakaszát élem az életemnek, ahol nagyon sok felfedeznivaló van. A gyerekeim már nagyok, nem igényelnek annyira, mint pár éve, kinyílt a világ. Az elengedés, megengedés és megélés időszaka ez.

Fotók: Kállai-Tóth Anett és Szkárossy Zsuzsa

Galéria Galéria

Egyéb hírek

Tanévzáró és oklevélátadó ünnepség az SZFE-n

Eredményes és mozgalmas időszakot tudhat maga mögött az egyetem – adott számot az elmúlt tanévről Prof. Dr. Sepsi Enikő rektorasszony a múlt pénteki tanévzáró és oklevélátadó ünnepségen. Idén 76 SZFE-s hallgató vehette át diplomáját.

Öt produkcióval zárult az SZFE Nyári Akadémia Nemzetközi Színházi Műhely Sopronban

A Soproni Egyetem adott otthont az SZFE Nyári Akadémiájának.

Szombat este a Campus öt helyszínén mutathatták be ott készült produkcióikat a résztvevő nemzetközi diákokból álló csoportok.

Betekintés a film- és televíziórendező szak felvételijének harmadik fordulójába

Számos út vezethet ahhoz, hogy valaki filmrendezővé válhasson, és az egyik legjelentősebb lépés ebben az irányban az SZFE felvételi eljárásának sikeres teljesítése. Az SZFE felvételije sokak számára az első lépést jelentheti a filmes karrierjükhöz. Mint az köztudott, a bekerülés azonban korántsem könnyű feladat: az idei évben közel háromszáz jelentkező próbált szerencsét, közülük pedig csak tizennégyen jutottak tovább a harmadik, azaz az utolsó felvételi fordulóba.

MEGHÍVÓ Kovács Ágnes PhD disszertációjának nyilvános védésére

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Kovács Ágnes PhD disszertációjának nyilvános védésére.

Kiválóságok az SZFE-n

Vers a filmen, Henrik Ibsen-féle élethazugságok, új szemléletmód a forgatókönyvírás oktatásában, Pilinszky János halál-színháza – ezekben a témákban is elmélyedhettek azok, akik részt vettek az Új Nemzeti Kiválóság Program keddi Szakmai Konferenciáján.