„A színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma” – beszélgetés Lukács Ádámmal, az SZFE végzős hallgatójával

május 13., kedd 11:02
Share

Lukács Ádám, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős prózai színművész hallgatója gyerekkora óta él-hal a színházért. Az SZFE-n töltött évek során nemcsak technikai tudást, hanem mélyebb alkotói szemléletet is elsajátított, mesterei – Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila – példáján keresztül. Az interjúban szó esik a megfelelési kényszer leküzdéséről, az első évad kihívásairól, valamint arról is, hogyan vált a színészet mellett a rendezés is az önkifejezés egyik útjává.

Mi vezetett téged a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és hogyan élted meg az ide vezető utat?

A színház iránti vonzalmam egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Az első színházi emlékem már önmagában beszédes: édesanyám kénytelen volt „meghamisítani” a koromat, hogy beengedjenek egy előadásra – valami elemi késztetés hajtott, hogy ott legyek, lássam, halljam, részese legyek annak, ami a színpadon történik. Ötödik osztályos koromban csatlakoztam a Holdvilág Kamaraszínház színjátszó köréhez, ahol Koltai Judit irányítása alatt egy rendkívül inspiráló, közösségi légkörben kezdtem el felfedezni a színpadi játék örömét. Az ott töltött idő nem csupán technikai tapasztalatokat adott, hanem a színház mint közösségi élmény és önkifejezési forma alapvető jelentőségét is megmutatta számomra. Később a Sztalker Suli következett, ahol már tudatosabban kezdtem foglalkozni a színészet elméleti és önismereti vonatkozásaival is. Itt mélyült el bennem az a felismerés, hogy a színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma. A jelenlét, az őszinteség, az egymásra való figyelés lehetőségét kínálja – és én ebben találtam meg azt a hivatást, amely valóban megszólít és kötelez. Az SZFE-n töltött öt év ezt az elköteleződést mélyítette tovább: újabb rétegeiben ismertem meg a színészi gondolkodás komplexitását, és azt, hogyan válhat az ember valódi alkotótárssá egy előadásban.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az első években, miután bekerültél Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába?

A legkomolyabb kihívást az jelentette, hogy megtanuljam levetkőzni a megfelelési kényszert. Hogy ne kívülről, mások szemével figyeljem magamat, hanem jelen tudjak lenni a pillanatban és higgyek a pillanatnyi létezésem tökéletlen szépségében. Az egyetem első másfél éve intenzív alkotói periódus volt: jeleneteket gyártottunk, darabrészletekkel dolgoztunk, és eközben bennem erőteljesen működött az a belső nyomás, hogy „jól” kell teljesítenem, „bizonyítanom kell”. Aztán fokozatosan megértettem: a színpadon valódi élet csak akkor születhet, ha nem a tökéletességre törekszem, hanem ha teljes figyelmemmel a jelen pillanatra koncentrálok.

Amikor ez a szemléletváltás megtörtént, valósággal felszabadultam. A játék újra örömmé vált, nem ragadtam magamon kívül. Mestereink sokszor hangsúlyozták, hogy nem csupán végrehajtók, hanem színházi alkotók leszünk: olyan kreatív, gondolkodó, javaslattevő színészi attitűdöt közvetítettek felénk, amely nem a kiszolgálásról, hanem a társalkotásról szól. Ennek hatása a mai napig meghatározza, hogyan gondolkodom a színházról, a munkáról és önmagamról, mint alkotóról.

Van-e olyan fontos színészi tudás vagy szemlélet, amit nem lehet tanítani, de sikerült ellesni mestereidtől?

Abszolút. Mindkét mesteremtől tanulhattam olyan színészi eszközöket, amelyeket nem lehetett klasszikus értelemben „megtanítani” – inkább megfigyelni, jelen lenni és átélni lehetett őket. Hegedűs D. Gézától azt a derűs és érzékeny színészi jelenlétet tanulhattam meg, amely az évtizedek alatt sem veszített semmit erejéből. Ő maga is gyakran hangsúlyozta, hogy a színésznek hinnie kell a pillanatban. Tanúja lenni ennek a fajta hiteles jelenlétnek – ahogyan ő újra és újra megérkezik egy szerepbe, egy próbára, egy mondatba – számomra jelentős inspiráció volt.

Ifj. Vidnyánszky Attilától a folyamatos keresés igényét tanultam meg. Azt a szenvedélyes, nyughatatlan alkotói attitűdöt, amely nem elégszik meg a „jóval”, ha van esély arra, hogy valami igazabb, érvényesebb szülessen. Ő azt mutatta meg nekem, hogy mindig lehet – és érdemes – tovább keresni: egy pontosabb gesztust, egy igazibb megszólalást, egy kreatívabb javaslatot. Ez a fajta alkotói bátorság azóta is iránytűként működik bennem.

Mi volt számodra a legnagyobb tanulság az első évadodban, amikor először kerültél valódi színházi közegbe, az egyetem falain kívül?

Az első évad során többféle színházi közegben is lehetőségem volt dolgozni – ezek közül különösen meghatározó élmény volt számomra, hogy milyen éles váltást jelent, amikor az ember az egyetemi védettségből kilépve hirtelen a professzionális színházi működés sodrában találja magát. A Centrál Színházban és a Vígszínházban is szerepátvételekkel kerültem be előadásokba, ami speciális helyzetet teremtett: nem egy teljes próbafolyamaton keresztül, hanem rövid felkészülési idő alatt kellett pontosan, fegyelmezetten és hitelesen illeszkednem egy már működő előadás struktúrájába. Ez nagyfokú koncentrációt, gyors alkalmazkodást és technikai tudatosságot kívánt, és ebben rendkívül sokat segítettek az egyetemen szerzett tapasztalatok.

Ugyanakkor A Kripli című előadás jelentette a legmélyebb szakmai élményt: itt egy teljes próbafolyamat során formálhattam meg a karakteremet. A szerep különleges kihívást jelentett számomra: egy értelmileg akadályozott fiú figuráját kellett hitelesen, érzékenyen, ugyanakkor humort sem nélkülözve megformálni. A karakter látszólag komikus – de ha az ember csak a karikatúraszerűséget játssza, elvész az a mély, emberi méltóság, amit a szerep rejt magában. Ennek az egyensúlynak a megtalálása rendkívül tanulságos és építő folyamat volt.

Párhuzamosan pedig elindultam a rendezés irányába is: a Prométheusz-projekt című előadás kapcsán – amelyben társíróként és rendezőként voltam jelen – átéltem milyen fontos, hogy a próbafolyamatban ne a „kész produktum”, hanem a gondolkodás és a kísérletezés öröme legyen az elsődleges motiváció. Ezt az élményt mélyítette tovább Háy János Passió-jának koncert-színházi adaptációja, amelyet osztálytársaimmal közösen hoztunk létre és szintén én rendezhettem meg. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Háy János szövege a mi tolmácsolásunkban hangozhat el először színpadon, tehát a szöveg ősbemutatójának lehettem rendezője. Az első évad így számomra nem csupán a szakmai „élesbe fordulást” jelentette, hanem annak a felismerésnek megerősödését is: hogy a színház legfőbb ereje az együtt gondolkodásban, a közös jelenlétben és a művészi szabadságban rejlik.

Részlet Háy János Passiójából. Fotó: Sorok Péter / Petőfi Kulturális Ügynökség

Egyéb hírek

Két szakkollégiumi hallgató is díjazott lett az OTDK-n

A Színház- és Filmművészeti Egyetem tudományos élete az elmúlt időszakban látványosan megerősödött: egyre több hallgató vállalkozik önálló kutatómunkára és mind több tudományos eredmény mutatkozik meg országos fórumokon is. E folyamatot a Doktori Iskola mellett a nemrég alapított SZFE Szakkollégium is támogatja, amely közösségi és szakmai műhelyként is segíti a hallgatók elmélyülését a kutatási témájukban.

EKÖP Konferencia 2025

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói az EKÖP Konferencia 2025 elnevezésű szakmai eseményen mutatják be az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program (EKÖP) pályázatára készült munkáikat. A konferencia időpontja 2025. május 30., helyszíne pedig az SZFE Mészáros utcai kampusza lesz.

Koltai Lajos, egyetemünk oktatója kapta a 12. Savaria Filmszemle egyik életműdíját

Az idei, rekordszámú nevezést hozó Savaria Filmszemlén az SZFE több programban is képviseltette magát: az Agora Savaria Filmszínházban Novák Emil kurálásában nyílt meg egy Törőcsik Mari életét bemutató fotókiállítás, valamint Maruszki Balázs és Szekeres Csaba vezetésével interaktív filmes workshopot rendeztek középiskolásoknak. Emellett a 12. Savaria Filmszemle egyik életműdíját egyetemünk oktatója, Koltai Lajos kapta.

 

Az SZFE bemutatja: zenei etűdök Csokonai Vitéz Mihály verseire

Az SZFE III. éves film- és televíziórendező osztálya bemutatja a Csokonai 250 emlékévre készült videóklippjeiket. Osztályvezető tanár: Zilahy Tamás és Káel Csaba. A vetítés időpontja május 13., 13 óra, helyszíne pedig a Hevesi terem (1088 Budapest, Rákóczi út 21.) lesz.

 

Idén is lesz Nemzetközi Színházi Műhely: folytatódik az SZFE, a Nemzeti Színház és a Soproni Egyetem együttműködése

A  Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Nemzeti Színház és a Soproni Egyetem tavaly januárban indított együttműködése új szakaszba lép: a három intézmény vezetői 2025. május 8-án határozatlan időre szóló megállapodást írtak alá, folytatva és megerősítve a korábbi, egyéves időtartamra kötött szakmai partnerséget.

Az SZFE vizsgafilmjei a Magyar Mozgókép Fesztiválon

Mintegy száz magyar filmet vetítenek az ötödik alkalommal megrendezett MOZ.GO – Magyar Mozgókép Fesztivál kínálatában június 18. és 21. között Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban. Az SZFE vizsgafilmjei idén is helyet kaptak a fesztivál programjában. Az egyetem vetítésein június 19-21. között vehetnek részt az érdeklődők Veszprémben, az Expressóban és a Foton Audiovizuális Centrumban.

Valère Novarina tartott workshopot az SZFE hallgatóinak

Egyetemünk ismét egy nemzetközi rangú alkotót látott vendégül: Valère Novarina, a kortárs francia színház meghatározó írója, rendezője és képzőművésze érkezett hozzánk a Doktori Iskola szervezésében. A látogatás során előadás, többnapos, zártkörű workshop és a Nemzeti Színházban bemutatott, zenével és filmetűdökkel kísért felolvasószínházi performansz keretében találkozhatott vele a szakmai közönség és a hallgatóság.

SZFE-s hallgató a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiváljának zsűrijében

2025-ben a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának programjában 19 versenyelőadást láthat majd a közönség június 20–28. között. A fesztivál szakmai zsűrijében nagy büszkeségünkre másodéves dramaturghallgatónk, Kiss Anna is helyet kapott.

Több betöltése Több betöltése
Széchenyi Terv Plusz
Széchenyi 2020