Almási Tamás Életműdíjat vehetett át
2023 szeptember 13., szerda 15:02.
Átadták a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál díjait. A fesztivál életműdíját Almási Tamás rendező vehette át. Almási Tamás negyvennél is több filmet készített, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa generációk sorát oktatta. Korábban hatszor nyerte el a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm, ötször a filmkritikusok díját, a Balázs Béla-díjtól a Kossuth-díjig számos más elismerés birtokosa. Az Életműdíj kapcsán Almási Tamással beszélgettünk.
Szeptember 9-én vette át az Életműdíját. Mit érez most? Mit jelent Önnek ez a díj?
Makk Károly, Szabó István, Jancsó Miklós kapta korábban ezt a díjat. Nagy öröm és komoly megtiszteltetés. Az átadón igencsak meghatódtam. Ugyanakkor azt is érzem, mennyivel jobb lenne egy elsőfilmes díjat kapni, mert akkor még a pályám elején lennék. Bízom benne, hogy ez a díj nem azt jelenti, hogy valami lezárult, csak annyit, hogy ami mögöttem van, az már életműnek tekinthető.
Mi az Ön története, ami meghozta Önben a döntést, hogy a mozgókép lesz a nyelve?
A 60-as évek elején voltam kiskamasz. Színekre nem emlékszem, akkoriban valahogy minden fakó és kopottas volt. Málló vakolatok, golyónyomok a falakon. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk moziba. És ott nekem kinyílt a világ. A film előtti híradók végén a vasfüggönyön túli: tüntető feketék, felhőkarcolók, szendvicsemberek reklámtáblákkal a nyakukban, Beatles zenére tomboló tinédzserek, filmsztárok, csillogó autócsodák… Minden más volt: izgalmasabb, igazabb, színesebb. Bár a híradó akkoriban még fekete-fehér volt. Kíváncsi lettem a világra. Bújtam a Film Színház Muzsikát, Filmkultúrát, Filmvilágot. Faltam a filmes köteteket. Bergmant, Antonionit, Fellinit néztem a mozikban. Filmklubokba jártam. Vérre menő vitákat folytattam rendezőkről. Csodáltam Jancsót, Fábrit, Makkot. Hasonlítani szerettem volna hozzájuk. Később mindhárman mestereim lettek. Aztán hamar rájöttem, igazából nem a világ – az emberek érdekelnek.
Miben különbözik a dokumentumfilm készítés a többi filmes műfajtól? Kiknek való az SZFE-n a dokumentumfilmes képzés?
Nem könnyű műfaj, ugyanis sok egyéb képesség mellett komoly vadászösztön is kell a dokumentumfilm rendezéshez. A történetet nem kitaláljuk, hanem megtaláljuk. Már ha egyáltalán meglátjuk a valóság végtelen univerzumában, és akkor sem készen kapjuk. A dokumentumfilm etikailag érzékeny műfaj, hiszen valós személyekkel, valós életekkel, valós élethelyzetekkel, a szereplők örömeivel, fájdalmaival, titkaival dolgozunk. Ebből a „matériából” – ami az ő életük – formálunk filmet. Nagy felelősséggel járó munka, inkább hivatás.
Mi a titka a dokumentumfilmnek?
Ha tudnám erre a kérdésre a pontos választ, akkor csak remekműveket készítenék (nevet). Egy megdöbbentő filmrészlet felidézésével megpróbálok válaszolni. A titkok között biztosan szerepel a jelen egyszerisége és kiszámíthatatlansága. Hogy konkrétabb legyek: láttam egy dokumentumfilmet, amiben az egyik szereplő váratlanul meghalt. Később hozzájutottam a kópiához. Feltettem a vágóasztalra és tekertem előre – hátra. A történet adott pontján a szereplő még élt, 10 kockával később már nem. Visszatekertem, akkor megint élt, 10 kockával később pedig ismét halott volt. A jelenetben az operatőr hátul ült a dzsipben, mellette egy stábtag, a kocsit a rendező vezette. Megállították őket egy katonai ellenőrző ponton. Az előzőeken simán átjutottak. Itt kiintik a kocsiból a gépkocsit vezető rendezőt, aki előre indul a fegyveresekhez. Távolabbról látjuk, de nem halljuk, ahogy békésen beszélgetnek, aztán minden előjel nélkül, az egyik katona előkapja a pisztolyát és fejbe lövi a rendezőt. Az operatőr az autóból forgatta az egészet. Nem látványos a halál, mint a fikciós filmekben, éppen „csak” a szemünk láttára történik. Valós emberekről beszélünk és nem színészekről, eljátszott jelenetről. A filmet visszatekerhetjük, a valóságot azonban nem. Ez a történet persze többről szól, mint a dokumentumfilm-készítés. Rám elementáris erővel hatott.
Ha már a megismételhetetlenről és visszahozhatatlanról beszéltem, akkor egy másik dokfilmes sajátosságról, a pillanat „megtalálásáról” és a pillanat „elkapásáról” egy történet. A Sejtjeink című filmem három házaspár gyermekért folytatott küzdelmét, mesterséges megtermékenyítéssel járó kálváriáját mutatja be. Az egyik jelenetében a meddőségi centrumban forgattunk épp. Vártuk Györgyi – a film főszereplője – vérvételének eredményét. Abból derül ki, hogy megtapadtak-e az embriók, azaz állapotos-e? A több órás, idegtépő várakozás láthatóan megviselte a házaspárt. Sok év sikertelen próbálkozásán voltak már túl. Az „eredménytelenség” ebben az esetben borítékolható volt a néhány nappal korábbi betegsége és a vele járó láza miatt. Györgyi magába roskadva ült, amikor mögötte nyílt az ajtó, és belépett egy házaspár, nyakukban pár hónapos ikreikkel. Kamerán keresztül egy képben láttam a reményvesztett párt és mögöttük a büszke családot. Sikerült „elkapni” azt a pillanatot, amikor Györgyi meglátta őket. Tekintetében minden érzelme bele sűrűsödött. Volt abban irigység, boldogság, félelem, remény, hit, szorongás, szeretet és még sorolhatnám. A film egyik legjobb pillanata a véletlennek köszönhető? Rengeteg időt töltöttünk a ministábbal abban a váróban. Egyszer láttunk egy hasonló jelenetet. Nem számíthattunk ismétlődésre, mégis készen álltunk rá. Igaz, a szerencse is mellénk szegődött. Jó irányba állt a kamera, nem volt technikai gond. Játékfilmben sem sikerülhetett volna jobban a jelenet. A pillanat elszáll, a megragadásáért tenni kell.
Eddig arról a módszerről beszéltem, amit magam követek sok filmemben. Vannak más módszerek, más megközelítések is. Ami közös, hogy a dokumentumfilmek nézői többnyire olyan hétköznapi embereket látnak, amilyenek ők maguk. Könnyű azonosulni velük.
Mit gondol az elengedésről? Hogy birkózik meg azzal, hogy a filmjei szereplői, akikkel hónapokat, olykor éveket töltenek együtt vagy meghalnak vagy a forgatás végén el kell engednie a kezüket?
Nem egyszerű az biztos. Nem is nagyon tudom, vagy akarom a szereplőim kezét elengedni. Volt olyan karácsony még sok-sok évvel ezelőtt, mikor képeslapokat küldtem egykori szereplőimnek. Cirka száz lapot írtam meg. Idővel ezekből a kapcsolatokból csak a legmélyebbek és legerősebbek maradnak meg hosszú évtizedekig, a többi szép lassan kikopik az életemből. A film viszont megmarad.
Egyéb hírek
Három nap zsongás a Hungexpón: az SZFE idén is bemutatkozott az Educatio Kiállításon
„Miből áll a felvételi?” és „Van-e esélyem bejutni?” – ezek voltak a leggyakrabban feltett kérdések a 2026. január 8–10. között megrendezett Educatio Oktatási Szakkiállításon, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem idén is saját standdal vett részt. A háromnapos rendezvény során az érdeklődők az egyetem hallgatóival, munkatársaival és számos oktatóval is találkozhattak, akiknek személyesen is feltehették kérdéseiket.
Adventi utazás címmel mutatott be vizsgafoglalkozást az SZFE harmadéves drámainstruktor osztálya
,,Egyetlen helyes gondolat megfordíthatja a sorsot” – ez a Senecától kölcsönzött idézet is lehetne az előadás mottója: osztályközösségünkben kiemelten fontosnak tartjuk, hogy egymásnak időt és meghallgattatást adjunk. Tudjuk, hogy egy mély beszélgetés, a csönd ereje és pár kedves gesztus sokat segíthet, főleg az ünnepekhez közeli időszakban.
Megjelent A televízió volt az életünk című kötet – az íróval, Babiczky Lászlóval beszélgettünk
Babiczky László életútja szorosan összefonódik a magyar televíziózás történetével: a kezdeti asszisztensi munkától a Pécsi Körzeti Stúdió vezető rendezői feladatain át a Magyar Televízió archívumának megmentéséig. 1974-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, tavaly vette át az ötvenéves diplomáját, valamint 2025. nyarán jelent meg A televízió volt az életünk című kötete, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
Nézőkutatás a Színház- és Filmművészeti Egyetemen
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolája 2025-ben kutatást indított, hogy az intézményben készülő (vizsga)előadásokkal kapcsolatos nézői véleményeket, reflexiókat vizsgálják
Pilinszky a színpadon Isztambulban – Szilágyi Bálint vezetésével
Szilágyi Bálint, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának vezetője, nemrég rendkívül inspiráló színházi projektet vezetett az isztambuli Mimar Sinan Egyetemen, amelynek középpontjában Pilinszky János művei álltak.
„A hangomat édesanyámtól örököltem” – interjú Fogl Noémivel, végzős zenés színművész hallgatónkkal
„Csak egyszer legyek végre sztár!” – énekelte a díjátadó gálán Fogl Noémi, a X. Danubia Talents Nemzetközi Zenei Verseny operett–musical kategóriájának abszolút első helyezettje. A miénk már biztosan az és kívánjuk, hogy azon álma, hogy egyszer primadonnaként álljon a színpadon, teljesüljön. Kiss-B. Attila és Homonnay Zsolt végzős osztályának hallgatójával a verseny után jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
Nemzetközi díjjal ismerték el az SZFE színházrendező oktatóját – interjú Szabó K. Istvánnal
Szabó K. Istvánt, a Jászai Mari-díjas romániai magyar rendezőt, az SZFE prózai színházrendező szak osztályvezető tanárát nemrég Ion Caramitru Nagydíjjal tüntette ki az Academia Balkanica Europeana Észak-Macedóniában. A friss elismerésről és annak jelentőségéről beszélgettünk vele.
Kálloy Molnár Péterre emlékezünk
2025. december 1-jén, 55 évesen daganatos megbetegedésben hunyt el Kálloy Molnár Péter színész, énekes, zenész, rendező, drámaíró.
