Fejes Szabolcs újra Csehovot rendezett

A.P. Csehov

Fekete Barát

Tapasztalatom szerint kétféle színházlátogató van. Az egyik szubjektív impulzusára hagyatkozik és nyitottan, előzetes információk nélkül vág neki a színházi kalandnak. A másik rákészül, informálódik, utánaolvas, előzetes tudást szerez a műről, a rendezőről és a színészekről, majd ezzel az alapozással ül be az előadásra. Nincs jó, vagy rossz, mindkét hozzáállás csupán egy-egy álláspont. Sőt, vegyesen is megjelenhet valakinél a két nézőpont: hol így, hol úgy. Én gyakran az utóbbi csoporthoz tartozom, különösen, ha erős személyes indíttatás szólít egy darab megnézésére. Így volt ez Csehov kései filozofikus novellájának színpadi adaptációja esetében is. Természetesen a tájékozódást az interneten kezdtem, de nem igazán jártam sikerrel: nem találtam meg az eredeti novellát elektronikus formában. Ellenben találtam egy remek elemzést Kristó Sándor tollából, illetve egy rádiójátékot Gáspár Sándor és Haumann Péter főszereplésével. Úgy éreztem, ezekkel igazán képbe kerültem és felkészülten érkezem az előadásra.

Talán nem nagyképűség azt állítani, hogy a Csehov novellából felkészültebb voltam nézőtársaim jó részénél – azonban őszintén szólva nem sok hasznát vettem. Nem a novellát és nem a csehovi filozófiát, illetve életérzést láthatjuk a színpadon az SZFE harmadéves operett-musical színész osztályának tolmácsolásában, hanem Fejes Szabolcs, a színpadi adaptációt is elkészítő, szintén harmadéves rendező hallgató személyes vízióját, melynek mindannyian részesévé válunk. Már az előadótérbe lépéskor bevonódik minden néző, hiszen a díszlet elemei és a szereplők panoptikumszerű karakterei között áthaladva foglalhatjuk el a helyünket. A díszletet képező és a teret tagoló paravánok áttetszősége tovább növeli a „kukkolás” élményét, amelynek különösen a darab első felében van jelentősége, a párhuzamos történésekbe való betekintésnél. A játéktér nyitottabbá válásával a rálátásunk is egyre nagyobb lesz a fokozatosan egyre nyilvánvalóbbá váló történésekre. A tér minden szegletét és szintjét nagyon látványosan és eredeti módon használták ki a színpadra állítás során. A megvilágítás és az emelőszerkezetek adta lehetőségek mértani pontossággal történő alkalmazása egyedi árnyjátékokat és térmódosulásokat eredményez, különösen a tükröződő felületek bevonásával. Az előadás adott helyszínre történő komponálása ugyan bekorlátozza a máshol történő, azonos színvonalú színrevitel lehetőségeit, az eredeti térben azonban feledhetetlen vizuális élményeket nyújt a különleges vetítésekkel, fényjátékokkal kiegészülve. Teljes egészében tökéletes az összhang minden eklektikusság ellenére. A jelmezek és a kellékek is a fekete, fehér, illetve szürke színekkel játszva, aprólékosan szolgálják a mondanivalót, néha már túlságosan is egyértelműsítve azt, ezzel pedig némileg korlátozzák a nézői értelmezés szabadságát. Összességében azonban rendezés alapossága, részletessége és érettsége arra predesztinál, hogy megjegyezzük Fejes Szabolcs nevét és odafigyeljünk jövőbeni munkáira is.

A szereplőkkel kapcsolatban nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni. Harmadéves egyetemistaként képzésük felénél járnak, ugyanakkor az előadás során ennél sokkal nagyobb érettségről és elkötelezettségről adtak tanúbizonyságot, különösen a főszereplők. Különösen nagy hangsúlyt kap mindez, ha figyelembe vesszük, hogy operett-musical osztály hallgatóiról beszélünk, akik a közvélekedés szerint a könnyedebb műfaj képviselői. Miközben zenei képzettségüket és adottságaikat kihasználva rácáfolnak erre a közhiedelemre színészi munkájukkal, jelentősen gazdagítják is az előadást. A rendező által felismert, bennük rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználták és azokat a karakterek megformálásának szolgálatába állították. Kovrin szerepében Vajda Zoltán Richárd érett és hiteles alakításával, intenzív színpadi jelenlétével méltó partnere a meghívott vendégként közreműködő Földes Tamásnak. Nevelőapja és Kovrin nagyszerű kettősei különleges hangulattal és humorral színesítik az előadást.

Kovrin itt számító. Számomra akkor válik áldozatból tettessé, de legalábbis bűntárssá, amikor saját döntéseivel, házasságával belesimul az ő érdekeit is szolgáló elvárásokba, majd végső arculcsapásként ezt használja fegyverként feleségével és apósával szemben. Ez a felelősséget hárító gonoszság vetekszik a kényszergyógykezelésen keresztül ellene elkövetett bűnnel, hiszen valamilyen szinten ő maga ad felhatalmazást rá a házassági sorsközösséggel. Ebben az olvasatban mindenki áldozat és mindenki bűnös – akkor is, ha bűn és büntetés nem mindig állnak arányban egymással. A másik személy birtoklásának finom rajzolatait láthatjuk, visszaéléseket és következményeket, amelyekhez a szabadság korlátozása és annak elfogadása vezethet. A filozófiai magasságokból a porba, a mindennapi lét sarába süllyedünk vissza. A végkifejlet a kezdetektől determinált, ugyanakkor a főhős végső megdicsőülése elgondolkodtató. Joga van-e a zseninek beszennyezni és tönkretenni környezetét és az abban élők életét? Még akkor is felvetődik ez a kérdés, ha ő maga is áldozatul esik őrületének. Felcsillan-e a felismerés és a megbánás az elkerülhetetlen vég bekövetkezése előtt? Jogosan várjuk-e, hogy a bűnbánó befejezés is saját döntése legyen, vagy el kell fogadnunk a feloldozás befolyásolhatatlan tényezők (betegség) miatt történő bekövetkezését?

Talán ez az a pont, ahol óhatatlan az összehasonlítás az alapművel és Csehov mondanivalójával. Bármennyire modern és meglepő is az adaptáció általi újraértelmezés, a novella és a darab erőssége is az emberi kapcsolatok pókhálószerűen szerteágazó, finom lélektani ábrázolása. Azonban amíg Csehov esetében nagyobb jelentőséget kap a sodródás és a megváltoztathatatlan körülmények befolyása – ami inkább vált ki elfogadást és megbocsátást az olvasóból –, az előadás egyéni döntések sorozatát helyezi előtérbe, amelyek beláthatatlan történések sorát indítják el. Csehov a végső ráébredés lehetőségét adja meg főhősének, az előadás döntések sorát – csak a végső felvállalásét nem. Talán ez a legfontosabb különbség, miközben az alapkérdés ugyanaz: az őrült zseni és a józan középszerűség viszonya. Válasz pedig valószínűleg annyiféle van, ahányan olvassuk a novellát, vagy nézzük az előadást.

Mayer Mónika