Fel a fejjel, mi csináljuk tovább!

Meglepő, hogy huszonévesként ismered ezt a több, mint hetvenéves filmet! Hogy akadtál rá?

Gyerekkoromban láttam először ezt a vígjátékot és időről-időre eszembe jutott, mondhatni ott motoszkált bennem. Eredetileg a saját osztályomnak szerettem volna megrendezni, de akkor valamiért nem valósult meg. Aztán mikor tavaly, az ötödéves fizikai osztály felkért, hogy rendezzek nekik egy darabot, bedobtam újra az ötletet, és nagyon tetszett nekik. A hívásukra nagy szeretettel mondtam igent, egyrészt a szakmai kihívás miatt, másrészt mert jó és komplex csapatnak tartom őket. Nagyon kíváncsi voltam rájuk. Ez a társaság egészült még ki két sráccal Hegedűs D. Géza osztályából: Molnár Andrással és Nyomárkay Zsigmonddal, illetve én is hoztam volt osztálytársamat, Kádár Kingát.

Mennyire tekinthető ez az előadás a film színpadi adaptációjának?

A filmből öt-hat mondatnál több nem hangzik el a darabban, csak a dramaturgiai fordulatokat tartottuk meg. A szövegkönyvet volt osztálytársammal, László Gáspárral írtam. Színműs korunkban már színpadra adaptáltunk egy kisregényt, de az könnyebb volt. Itt meglévő dramaturgiai fordulópontokhoz kellett különböző jelenetek sorával eljutni, amelyeket teljes egészében mi találtunk ki; a filmhez képest számos új karakter is született. A film a szocialista filmgyártás ékköve, amelyet nem akartunk reprodukálni – nem is lehet. Valami élőt és mait akartunk alkotni.

Maga a cirkusz világa mennyire áll közel hozzád? Sokat voltál gyerekként cirkuszban?

Nem igazán. Ennél a darabnál a párhuzam érdekelt. Egy cirkuszi társulatot látunk a színpadon, de a darab valójában rólunk, fiatal színészekről szól. Bohócok, artisták, cirkuszigazgatók bőrébe bújva talán könnyebben, egyfajta távolságtartással, de őszintén tudunk mesélni magunkról, a minket körülvevő világról.

Ezzel a darabbal megtaláltátok a saját hangotokat, ami igazán nagy szó. Ráadásul te rendezőként a nehezebb utat választottad: úgy akarod elgondolkodtatni a nézőket, hogy nevettetsz is. Nagyon vékony kötélen egyensúlyozol: a darab tele van komikus jelenettel, miközben egy szexuális zaklatásnak is szemtanúi vagyunk, ahol szinte elszorul a torkunk.

Én ebben a színházban hiszek. Azon dolgozunk folyamatosan, hogy a néző minden érzékszervére hassunk, tudjon nevetni, sírni és ezt gyors egymásutánnal tudja megtenni. Szerintem az igazán komoly gondolatok akkor jutnak el a nézőkhöz, ha előtte nevettek valamin, és akkor tudnak igazán jót nevetni, ha előtte valamilyen mélységbe csöppentek velünk. Itt három-négy ajtót nyitogatunk folyamatosan, ami színészileg nagy kihívás. Például a főszereplő Peti bohócot játszó Bari István az egyik percben egy bohóctréfát csinál, aztán a következő pillanatban látjuk, ahogy az álma összetörik. A néző egy igazi érzelmi hullámvasúton érezheti magát.

Ami a hajlékonyságot, vakmerőséget illeti, a fizikais hallgatók állnak legközelebb a cirkusz világához. Mennyire építettél ezekre az adottságaikra?

Abszolút, de úgy érzem, bőven maradt még tartalékuk. A fizikai színház adta lehetőségeket nem aknáztam ki teljesen, de nem is volt célom, mert az artista számok helyett a bohóctréfákra és -trükkökre helyeztem a hangsúlyt. Mindenesetre az a fajta testtudat és azok a komplex képességek, amivel ők rendelkeznek, nagyon sokat számítottak a jelenetek kivitelezésében.

A darabban megidézed az egyik leghíresebb magyar artista és parodista alakját, Alfonzót is. Érdekesség, hogy ezt a szerepet nem egy fiúra, hanem Kádár Kingára osztottad. Ez a nézőtéri reakciók alapján telitalálat volt: nagyon sok komikus pillanatot köszönhetünk neki.

Alfonzó azért lett lány, mert azt akartam, hogy álomszerű, misztikus karakter legyen. Kádár Kinga egyébként nagyon szívesen vállalta a szerepet; egyrészt a korábbi munkáink miatt, másrészt mert van egyfajta ősbizalom kettőnk között.

A darabban Peti bohóc álma, hogy bekerüljön a Fővárosi Nagycirkuszba, azonban láthatjuk, hogy mennyire rögös út vezet odáig. Napjainkban mennyire jellemző ez a tendencia a művészeti pályán való elhelyezkedés során?   Húzható bármilyen párhuzam?

Szerencsém volt, mert egyből le tudtam szerződni a Centrál Színházba, de alapvetően nagyon nehéz. Számos színészképzés érhető el ma a piacon, miközben színházból nem lett több. Emellett azt érzem, hogy sajnos manapság kisebb igény mutatkozik a kultúra iránt. Úgy vélem, egyfajta átmeneti időszakban vagyunk. Ugyan most nem a legideálisabb színházat csinálni, valakinek mégis meg kell tennie annak érdekében, hogy a folytonosság ne szakadjon meg és a kultúra tovább öröklődjön.

Ebben az előadásban nagyon szerethetők vagytok, ez pedig szerintem rámutat arra, hogy lehet hinni a ti generációtokban is.

Igen, az volt a cél, hogy megmutassuk: mi a nehézségek ellenére is csinálni fogjuk!