Interjú az Életműdíjas Gulyás Budával

Hogyan indult a pályád?

Azt hiszem úgy, ahogy sokunknak, tehát ebben nincs semmi egyedülálló: volt egy ember, aki nagy hatással volt rám. Abban már van érdekesség, hogy ki volt ez az ember. Amikor nyolcéves voltam, anyám újra férjhez ment, és az új férjének volt egy tizenhárom éves fia. Roppant tehetséges ember volt: amibe belefogott, abban sikerrel járt. Történelemben, filozófiában, fényképezésben, sportban, sőt, még a zenében is kimagasló volt, hiszen abszolút hallása volt. A zene mindig rendkívül fontos szerepet töltött be az én életemben is, bár zenei képzettségem sajnos nincs. Ő ezeken a területeken igen fiatal kora ellenére otthonosan mozgott, ez pedig nagyon imponált nekem. Próbáltam követni, utánozni őt, ami az én képességeimmel ritkán járt sikerrel. Sosem voltam rá igazán irigy, mert mindent neki köszönhetek. Sajnos nagyon fiatalon, negyvenkét évesen elvitte egy szívroham. Fodrász dinasztiába születtem, apámnak négy felesége volt, mind a négy mesterfodrász volt. Hat éves koromban már tökéletesen tudtam tupírozni (nevet), és sokáig úgy tűnt, én is fodrász leszek. Ekkor érkezett az életembe ez a bizonyos új testvér, aki elsősorban arra ösztönzött az előbb említett dolgokon kívül, hogy kezdjek el komolyan fényképezni. Innen indult minden. Bár nem sokáig voltam fotós, mert megérkezett az életembe a televíziózás, elsöprő erővel szippantott be. Legalulról, kábelvivőként kezdtem el, majd szépen lassan végigjártam azt a bizonyos szamárlétrát.

Tudatosan lépkedtél, vagy így alakult?

Egyáltalán nem volt tudatos. Bár van az a mondás, hogy csak az lehet tábornok, aki annak is készül, de velem ez pont fordítva volt. Imádtam kameramannak lenni, sok olyan műsorban voltam, mint a Ki mit tud?, Táncdalfesztivál, színházi közvetítések, sportközvetítések, élő koncertek és ha őszinte szeretnék lenni, ha ott maradtam volna, akkor sem lett volna szomorú életem. De később mégis főiskolára mentem, sorra jöttek a tv-filmek, a játékfilmek, nemzetközi produkciók, és szinte észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült ez az öt évtized ebben a szakmában.

Mik azok a képességek, amik taníthatóak és mik azok, amik nem?

A tehetség természetesen vagy van, vagy nincs. Az ízlés kis mértékben fejleszthető. Minden más, ami elengedhetetlen ehhez a szakmához, ami tulajdonképpen egy eszköztár, az tanítható. Ezen kívül van még egy sorsdöntő dolog, ami nem igazán képesség, inkább alkati kérdés, de legfőképp döntés kérdése. Az, hogy ki mennyire vállalja az operatőri munkával járó életformát. Ez nem tűnik olyan fontosnak, pedig az. Tudok rá nem is egy példát, hogy kifejezetten tehetséges emberek azért nem vállalták a szakmát, mert az azzal járó életformával nem tudtak megbarátkozni.

Nálad felmerült valaha is ez a kérdés?

Sosem. A neveltetésem okán sem, illetve nincsenek bennem olyan berögződések, hogy hétvégén pihenni kell, vagy nyáron nyaralni, vagy szilveszterkor vidámnak kell lenni. Remekül tudok hétköznap is pihenni, ha úgy alakul, de nem okoz gondot hétvégéken, vagy akár éjjel is dolgozni. A tervezhetőség természetesen sokaknak fontos, nekem nem. A magán kapcsolatok ezt az életformát meg tudják szenvedni, de nekem szerencsém volt ebben is, mert olyan társam van, aki ezt érti és megérti. A mai napig nem tudom a családnak megmondani, mikorra tervezhető a nyaralás. Vagy összejön, vagy nem.

Neked hogyan indult a second unit-karriered?

Volt egyszer egy produkció, ahol a second unit-rendező hölgy a forgatás előtti nap leesett a lóról, ezért másnap nem tudott jelen lenni. Viszont a munka nem állhatott meg, így rám bízták a feladatot.

Óriási kihívás, ráadásul nagyon váratlanul, méghozzá első alkalommal. Nagy volt a tét. Ez megijesztett, vagy inkább inspirálóan hatott rád?

Is-is, természetesen. Ugyanis a tervek, amíg csak a fejben léteznek, addig minden esetben jók. A kérdés az, hogy ezeknek hány százalékát tudjuk megvalósítani. Már az is egyfajta rutinosság a szakmában, ha valaki a realitás talaján tudja tartani a belső terveit. Ebben az esetben egy Western-jelenetet kellett megrendeznem, ahol a lovasok megtámadnak egy postakocsit. A fejben elképzelt terveknek a felét tudtam megvalósítani, ezért kértem még egy nap forgatási időt. Erre a producer termesztésen nemet mondott, sőt, ki akart rúgni. Itt lépett közbe a second unit-rendező hölgy, akit helyettesítettem: megnézte az anyagot, és annyira tetszett neki, hogy kiharcolt nekem még egy napot. Így indult, és ez az első sikeres second unit-rendezésem hozta magával az összes további lehetőséget is ebben a műfajban.