Interjú az Életműdíjas Gulyás Budával
2024 június 15., szombat 11:58.
A Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíjját vette át Gulyás Buda, aki idén akciórendező osztályt indít az SZFE-n. Életpályájáról, a second-unit rendezői pályáról és jövőbeli terveiről kérdeztük.
Fotó: Vasvári Tamás
A Magyar Mozgókép Fesztiválon, a MOZ.GO-n vehetted át az Életműdíjat. Mit jelent számodra ez a díj?
Nagyon remélem, nem azt jelenti, hogy a pályámnak vége és abba kellene hagynom (nevet). Az életműdíjaknak mindig van egy olyan megnyugtató érzetük, hogy csak azok kapják, akik meg tudtak öregedni. Sok olyan kiváló művészt tudnék említeni, akiknek esélyük sem volt erre, mert korán elmentek közülünk, pedig minden bizonnyal megkapták volna. Ennek a díjnak abban rejlik az értéke, hogy nem egy kimagasló alkotásért kapja az ember, hanem az addigi teljes munkásságáért, ami egyúttal a szakmához való egész életen át tartó hűségről is tanúságot tesz; én pedig örülök, hogy ezt az életet, életformát választottam.
Mi az első emléked a mozgóképpel kapcsolatban?
Egyértelműen a diavetítés. A mai fiatalok talán már nem is tudják, hogy mi az. Gyerekkoromban volt otthon diavetítőnk, amit nagyon szerettem. Ezek az élmények mélyen belém ivódtak és meghatározóak voltak a mozgókép iránti szenvedélyem kialakulásában. Az izgalom, amit egy-egy vetítés jelentett, máig élénken él bennem.
Tudni lehet rólad, hogy nagyon ritkán adsz interjút. Mi ennek az oka?
Mindig a kamera másik oldalán álltam. De ha igazán őszintén szeretnék válaszolni a kérdésre, azért nem szeretem az interjúkat, mert mindig utólag jövök rá, hogy mi mindent kellett volna elmondani, vagy másképp fogalmazni, mert nagyon nehéz a képről pontosan beszélni, talán nem is lehet, mert a fogalmak, a szavak sokszor mindenkinek mást jelentenek.
Hogyan indult a pályád?
Azt hiszem úgy, ahogy sokunknak, tehát ebben nincs semmi egyedülálló: volt egy ember, aki nagy hatással volt rám. Abban már van érdekesség, hogy ki volt ez az ember. Amikor nyolcéves voltam, anyám újra férjhez ment, és az új férjének volt egy tizenhárom éves fia. Roppant tehetséges ember volt: amibe belefogott, abban sikerrel járt. Történelemben, filozófiában, fényképezésben, sportban, sőt, még a zenében is kimagasló volt, hiszen abszolút hallása volt. A zene mindig rendkívül fontos szerepet töltött be az én életemben is, bár zenei képzettségem sajnos nincs. Ő ezeken a területeken igen fiatal kora ellenére otthonosan mozgott, ez pedig nagyon imponált nekem. Próbáltam követni, utánozni őt, ami az én képességeimmel ritkán járt sikerrel. Sosem voltam rá igazán irigy, mert mindent neki köszönhetek. Sajnos nagyon fiatalon, negyvenkét évesen elvitte egy szívroham. Fodrász dinasztiába születtem, apámnak négy felesége volt, mind a négy mesterfodrász volt. Hat éves koromban már tökéletesen tudtam tupírozni (nevet), és sokáig úgy tűnt, én is fodrász leszek. Ekkor érkezett az életembe ez a bizonyos új testvér, aki elsősorban arra ösztönzött az előbb említett dolgokon kívül, hogy kezdjek el komolyan fényképezni. Innen indult minden. Bár nem sokáig voltam fotós, mert megérkezett az életembe a televíziózás, elsöprő erővel szippantott be. Legalulról, kábelvivőként kezdtem el, majd szépen lassan végigjártam azt a bizonyos szamárlétrát.
Tudatosan lépkedtél, vagy így alakult?
Egyáltalán nem volt tudatos. Bár van az a mondás, hogy csak az lehet tábornok, aki annak is készül, de velem ez pont fordítva volt. Imádtam kameramannak lenni, sok olyan műsorban voltam, mint a Ki mit tud?, Táncdalfesztivál, színházi közvetítések, sportközvetítések, élő koncertek és ha őszinte szeretnék lenni, ha ott maradtam volna, akkor sem lett volna szomorú életem. De később mégis főiskolára mentem, sorra jöttek a tv-filmek, a játékfilmek, nemzetközi produkciók, és szinte észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült ez az öt évtized ebben a szakmában.
Mik azok a képességek, amik taníthatóak és mik azok, amik nem?
A tehetség természetesen vagy van, vagy nincs. Az ízlés kis mértékben fejleszthető. Minden más, ami elengedhetetlen ehhez a szakmához, ami tulajdonképpen egy eszköztár, az tanítható. Ezen kívül van még egy sorsdöntő dolog, ami nem igazán képesség, inkább alkati kérdés, de legfőképp döntés kérdése. Az, hogy ki mennyire vállalja az operatőri munkával járó életformát. Ez nem tűnik olyan fontosnak, pedig az. Tudok rá nem is egy példát, hogy kifejezetten tehetséges emberek azért nem vállalták a szakmát, mert az azzal járó életformával nem tudtak megbarátkozni.
Nálad felmerült valaha is ez a kérdés?
Sosem. A neveltetésem okán sem, illetve nincsenek bennem olyan berögződések, hogy hétvégén pihenni kell, vagy nyáron nyaralni, vagy szilveszterkor vidámnak kell lenni. Remekül tudok hétköznap is pihenni, ha úgy alakul, de nem okoz gondot hétvégéken, vagy akár éjjel is dolgozni. A tervezhetőség természetesen sokaknak fontos, nekem nem. A magán kapcsolatok ezt az életformát meg tudják szenvedni, de nekem szerencsém volt ebben is, mert olyan társam van, aki ezt érti és megérti. A mai napig nem tudom a családnak megmondani, mikorra tervezhető a nyaralás. Vagy összejön, vagy nem.
Neked hogyan indult a second unit-karriered?
Volt egyszer egy produkció, ahol a second unit-rendező hölgy a forgatás előtti nap leesett a lóról, ezért másnap nem tudott jelen lenni. Viszont a munka nem állhatott meg, így rám bízták a feladatot.
Óriási kihívás, ráadásul nagyon váratlanul, méghozzá első alkalommal. Nagy volt a tét. Ez megijesztett, vagy inkább inspirálóan hatott rád?
Is-is, természetesen. Ugyanis a tervek, amíg csak a fejben léteznek, addig minden esetben jók. A kérdés az, hogy ezeknek hány százalékát tudjuk megvalósítani. Már az is egyfajta rutinosság a szakmában, ha valaki a realitás talaján tudja tartani a belső terveit. Ebben az esetben egy Western-jelenetet kellett megrendeznem, ahol a lovasok megtámadnak egy postakocsit. A fejben elképzelt terveknek a felét tudtam megvalósítani, ezért kértem még egy nap forgatási időt. Erre a producer termesztésen nemet mondott, sőt, ki akart rúgni. Itt lépett közbe a second unit-rendező hölgy, akit helyettesítettem: megnézte az anyagot, és annyira tetszett neki, hogy kiharcolt nekem még egy napot. Így indult, és ez az első sikeres second unit-rendezésem hozta magával az összes további lehetőséget is ebben a műfajban.
Egyéb hírek
Mit lát a néző? – új módszertani kötet jelent meg a színházi befogadás kutatásáról
Szeptember 3-án, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyhetes kulturális programsorozata, az Alkotóműhelyek Hete keretében mutatták be a Mit lát a néző? című hiánypótló színházszociológiai tankönyvet. A kötet 2025 áprilisában jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában, a Károli Könyvek sorozatban, szerkesztői Sepsi Enikő, az SZFE rektora és Szabó Attila, az egyetem oktatója. A kiadvány elméleti hátteret, gyakorlati módszereket és konkrét kérdőíveket kínál mindazoknak, akik színházi nézőkutatások megszervezésével kívánnak foglalkozni.
„Egy szavam se lehet” – beszélgetés Udvarias Katalin, színművésszel
Udvarias Katalin 1974-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és tavaly vette át az arany díszoklevelét. Több mint fél évszázados pályafutása során számtalan főszerepet alakított, emellett 16 évig tanított, könyvet ír, és ma is aktívan dolgozik. Beszélgetésünkben a hivatás szeretetéről, a színészi lét kihívásairól, valamint a boldogság titkáról mesélt.
Mit lát a néző? És mi az a puskamikrofon? – Programajánló az Alkotóműhelyek Hetéről
Mindig is kíváncsi voltál, mit tanulnak a többiek? Televíziós szakra jársz, de érdekel a színpad világa? Esetleg rendezőként eljátszottál a gondolattal, milyen lehet bábszínészként életet lehelni a tárgyakba, vagy talán már profin vágod a filmet, de szívesen kipróbálnád magad egyszer a kamera mögött? Az Alkotóműhelyek Hete során pont erre lesz lehetőséged. Kezdjük együtt kreatívan az új tanévet!
„Nagyon vágytunk már egy ilyen osztályra” – bemutatkoznak az elsős bábszínészek osztályvezetői
Ellinger Edina és Ács Norbert ugyanolyan fanatikusai a bábművészetnek, annak szerepéről és oktatásáról is egyet gondolnak. Így nem meglepő, hogy huszonegy éve egymás szakmai támaszai, és hogy idén együtt indítanak osztályt az SZFE-n. Az elsős osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal velük beszélgettünk.
Ismét az Alkotóműhelyek Hete nyitja a tanévet
Pilátus alakja a színpadon, a homokból hogyan válik emlékezet és mit rejtenek az őserdő által benőtt maja városok. A korábbi évekhez hasonlóan számos érdekes előadással, programmal várjuk hallgatóinkat már szeptember első hetében, hogy kreatívan induljunk neki a közös munkának.
„Újra szívünkbe zártunk, Debrecen!” – Beszámoló a 2025-ös Nyári Akadémiáról
Az idei Nyári Akadémián 81 leendő elsőéves hallgató vett részt a cívis városban, hogy megismerkedjen jövendőbeli évfolyamtársaival, oktatóival, és nem utolsósorban azzal az egyedi „eszefés” életérzéssel, amely hamarosan mindennapjaik részévé válik. A HÖK és az egyetem vezetésének közös szervezésében megvalósuló egyhetes tábor gazdag kulturális, szakmai és közösségi programkínálattal várta a résztvevőket, így az oktatók és a hallgatók szeptember 5-én, a tanévnyitón már ismerősként üdvözölhetik egymást.
„Célunk, hogy minél több jó film szülessen” – bemutatkozik az SZFE dokumentumfilmes osztályvezető párosa
A 2025 szeptemberében induló osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal a dokumentumfilm-rendező művész MA osztályának vezetőivel, Barlay Tamással és Moys Zoltánnal beszélgettünk. A Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet oktatóival arra is kitértünk a felvételi eljárás menetének ismertetése mellett, hogyan találja meg egy dokumentumfilmes készülő alkotásának témáját.
Milyen egy casting a tévében? – elkísértünk három SZFE-s hallgatót
Különleges lehetőségben részesült egyetemünk három zenésszínművész-hallgatója, amikor részt vett az MTVA szereplőválogatásán. A Karrieriroda által szervezett castingon a hallgatók a színházi előadói készségeik kiegészítéseként betekintést nyerhettek a televíziós műsorvezetés világába is.
