Bodrogi Gyula: Magamat látom az SZFE-s hallgatókban
2023 szeptember 26., kedd 13:08.
Szeptember 26-án debütáltak az SZFE-s hallgatók a Nemzeti Színházban. Molnár Ferenc két egyfelvonásosában, Rátóti Zoltán rendezésében láthatja őket a nagyérdemű olyan neves művészek partnereiként, mint Bodrogi Gyula és Schnell Ádám.
Molnár Ferenc az első és máig egyedülállóan világuralmi sikeres magyar író. Ebben őt sem Jókai, sem senki más nem múlja felül. Hatalmas sikerét a tűpontosan, egyedülálló humorral és bravúrosan megkomponált színpadi előadásainak köszönhette. Molnár kiemelkedő drámai érzékkel megalkotott műveit a csattanós cselekmény, időzített, de nem túl éles konfliktusok jellemezik. Legkiemelkedőbb alkotásai leleplezik a polgárság és az arisztokrácia társadalmi hazugságait, a látszatok világát. A franciás színpadi technikával megalkotott szórakoztató színműveit ma is világszerte játsszák.
„Tehetségét sok mindenért szeretem. De egyért nagyra becsülöm. Tudja határait és sohase vállalkozik erejét felülmúló föladatok megoldására. Minden tehetségnek megvannak a határai. Még az olyan nagy tehetségnek is, mint az övé, mely – többek közt – meghódította a világot is.” (Kosztolányi Dezső)
Móricz Zsigmond egészen másképp vélekedik róla: „A nap fő eseménye: Molnár Ferenc délelőtti főpróbája, az „Egy-kettő-három…”, melyet én nem néztem meg, mert Molnár művészete nem érdekel. Egyáltalán alig van ember, aki olyan távol volna tőlem, mint ő. Ismerjük egymást, de csak közös társaságban köszönünk egymásnak, utcán, klubban nem. A napokban a Fészekben elmentem mellette, ott ült álezüst fejével, egyikünk sem érezte szükségét a köszönésnek. Ha egy társaságba keveredünk, megfagy és nem viccel tovább, elhallgat. Gondolom, iszonyodik a belőlem kiáradó morális kritikától. Unom, hogy ilyen tökéletes ez a semmi. Úgy dolgozik, hogy egyúttal rendező is. Nála a művész nem ember, nem élet és valóság. Beállítja, mint a panoptikumban, s villanyárammal megeleveníti. Mikor a játéknak vége, újra merev hullákká lesznek. Én a színészeknek azt mondom: csak őszinte, egyszerű hangot, csak a szívét kérem. Ő azt mondja: itt egy mosoly, így, így, nem úgy kérem, így – csukott fogakkal mosoly, közben hasából egy korgás. Nem is tudom elképzelni, hogy ezeket a vicceket egy késői kor elővegye. Ez csak egy kor divatos játéka.”
Nem is tévedhetett volna nagyobbat Móricz, ugyanakkor némiképp érthető fájdalma, hiszen Molnár olyan műfajnak talált helyet Magyarországon, amelynek előtte sok elfogadott nagy költőnek – Csokonainak, Petőfinek és Vörösmartynak – nem sikerült elnyernie a megfelelő elismerést. Móricz nagyon szeretett volna ugyanebbe a magasságba mint színpadi szerző eljutni, de ez soha nem sikerült neki. Molnár külföldön megszerezte a magyar vígjáték irodalmának járó elismerést, de Magyarországon az esztéták elutasították és lenézték azt a külföldi alapokon nyugvó drámaírást és dramaturgiát, amelyből Molnár saját drámaírói világa kibontakozott.
Molnár mindig éjszaka dolgozott, de igazi íróasztala a színpad volt, a próbákon fel-alá járva indulatosan instruálta a színészeket, előjátszott számukra, őrületbe kergetve ezzel a rendezőket. Semmit nem bízott a véletlenre, s nem bízott egyetlen rendezőben sem. S nem azért, mert nem jó rendezőkkel dolgozott, hanem azért, mert meggyőződése volt, hogy a darabjai „szimfóniája” egyedül az ő fejében szólal meg úgy, ahogyan azt ő a színpadon viszont akarja látni. Valószínű ebben igaza is volt. Olyan szimfóniák ezek, ahol minden szünetnek, minden tempóváltásnak, minden hangsúlynak, minden akusztikai váltásnak különös jelentősége van, egyetlen szó, egyetlen mondat nem hangzik el véletlen, vagy „csak úgy”… Molnár Ferencnek kisujjában volt a magyar dzsentri-világ kifinomult ismerete, az álmágnások és álarisztokraták előállításának minden fortélyával tisztában volt. Az egy, kettő, három Norrisonjának (Schnell Ádám) rendelkezésére állnak a titkárnők, titkárok, felügyelőbizottsági tagok, kereskedők, szabók, borbélyok, címekkel és címzetes rangokkal rendelkező kereskedők serege. Semmi más nem kell a varázslathoz, csak pénz, engedelmesség!, további pénz, pontosság, még több pénz és egy kis kenőpénz. Ha mindezek adottak, akkor megtörténik a csoda: Egy, kettő, három… pontosan másfél óra múlva megjelenik egy gavallér, kifogástalan társasági öltözetben, visszafogott társalgási stílussal, tagsággal a legkiválóbb klubokban, szakmai tekintéllyel, saját lakosztállyal, megfelelő családi háttérrel, cigarettatárcával és csekk-könyvvel.
De milyen áron segítünk hatalomba egy embert, aki „hozzánemértése” ellenére meglepően hamar beleszokik a jóba, annak ellenére, hogy egy órával azelőtt még megingathatatlan elveit hangoztatta? Mit kezd az ölébe hullott lehetőséggel? Felnő hozzá, vagy eltékozolja? Mi történik az emberrel, ha kirázzuk a bőréből? S mi történik azzal az emberrel, aki egy élet munkájával megteremtett üzleti birodalmat enged át egy tehetségtelen, képzetlen embernek, mert úgy ítéli meg, hogy ezzel védi meg önmaga és családja becsületét? Az előadás sodró tempója végig egyre fokozódó feszültséget hordoz, mely az utolsó mondatban oldódik csak fel: „Szégyellje magát az egész emberiség!”
Schnell Ádám remek tempót diktálva vezényli le a történetet, mellyel az SZFE harmadéves színművész osztály hallgatói kiválóan tartják az iramot. Keresve sem lehetett volna jobb pályakezdő darabot találni Molnár egyfelvonásosainál.
A második felvonás a nő és a szerelem problémáját állítja középpontba. Ez a téma izgatja Molnárt legjobban, háromfelvonásos színműveinek legtöbbjében is erről van szó. Az Ibolya című egyfelvonásos darabban újra kiderül, hogy Molnár mindent tudott a színházról s az emberről. Gyönyörű bájjal rajzolja meg, milyen is az, amikor az ember tudatosan szembe megy az élete átkának hitt mintával. Olyan szépséggel teszi mindezt, hogy a csalódott, a szerelemtől elzárkózott embernek is megnyílik tőle a szíve, még úgy is, hogy megoldást a szerelemre Molnár sem ad(hat).
Ilonka, a szerény, de szókimondó „segédszubrett” egy nap úgy dönt, elég a sok csalódásból, soha többet nem akar színigazgatóba beleszeretni. Ezzel az elhatározással lép be a Városi Színház igazgatójának irodájába, ahol épp helyet cserélt a zeneszerző és az igazgató, mert az igazgató be akarja bizonyítani, hogy minden meghallgatásra érkezett színésznőcske kikezd vele. A fiatal zeneszerző, mint igazgató kitüntetett figyelemmel és kedvességgel bánik Ilonkával, míg az igazgató, aki az álca kedvéért az öreg karbantartó ruháiba bújik, mogorván már-már tiszteletlenül. S miért szeret bele Ilonka mégis az álruhás igazgatóba? Mert nem mi döntjük el, hogy kibe szeretünk bele. Kínzó tény ez, bár megtehetnénk, hogy kibújunk bőrünkből, s tudatosan másfele indulunk el, de ez a legritkább esetben szokott sikerülni. Erre a legszebb példa Ilonka és az igazgató története, akit életében talán először szeretnek szívből, s aki talán életében először lép ki egy pillanatra a maga köré épített fal mögül. Kulcskérdés újra és újra az, elég bátor-e az ember, hogy megtegye ezt, vagy inkább még jobban alásáncolja azt a bizonyos falat? Sokszor csak annyit tehet az ember, hogy azt mondja: „Sőt”. Ami felér egy szerelmi vallomással.
Ilonka szerepében Bubik Rékát/László Rebekát, a zeneszerző szerepében Ficsor Milánt/Csikos Mátét láthatjuk. Nem kis feladatot oldottak meg kiválóan az SZFE-s hallgatók. Molnárt játszani nagy iskola, a legjobb iskola… s minden egyetemi hallgató nagyszerűen állt helyt ezekben a nem könnyű szerepekben.
Mindezeken túl az előadás legmeghatóbb mivolta mégiscsak az, hogy Bodrogi Gyulát együtt láthatjuk ezekkel a fiatalokkal és újra bebizonyosodott, hogy az új generáció ifjú művészei milyen szeretettel és odafigyeléssel tudnak együttműködni a szakma legendáival.
Az előadásról az Origo cikkét itt olvashatják el.
A Magyar Nemzet írását itt olvashatják el az előadásról.
Egyéb hírek
Interjú Kozma Veronikával
Az SZFE végzős prózaiszínművész-hallgatója arról mesél, hogyan formálták művészi gondolkodását a családi hatások, a kezdeti bizonytalanságok, majd a fokozatosan érlelődő elköteleződés. Szó esik a színház iránti szenvedélyéről, a mesterek inspiráló erejéről, valamint arról, hogyan látja saját jelenlegi helyét a szakmában.
Hallja-e a színház a segélykiálltásokat? - Theodórosz Terzopulosz üzenete a Színházi Világnap alkalmából
A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják március 27-én annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen alkalomból minden évben felkérik a világszínház valamelyik jelentős alkotóját, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára, melyet ezen a napon felolvasnak a színházi előadások előtt. Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg. Költői szövegének legfőbb kérdése az, hogy képes-e a színház a társadalmi traumákat megvilágítani, a másik embertől és az idegentől való félelmeinket enyhíteni.
Interjú Csáki Benedekkel
Már 13 évesen tudta, hogy a fizikai színház az ő útja. Egy gyulai próbán találkozott először Horváth Csaba munkamódszerével és azóta is elkötelezett a színház iránt. Számára az egyetem nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Végzős hallgatóinkkal készített interjúsorozatunkban ezúttal Csáki Benedeket mutatjuk be.
Színészlegendák nyomában: múlt és jelen találkozása a színpadon – Interjú Pápai Erikával
Rendhagyó előadással tisztelegtek a magyar színjátszás ikonikus alakjai előtt az SZFE harmadéves prózaiszínművész szakos hallgatói, akik Mensáros László, Domján Edit, Tolnay Klári, Soós Imre és társaik küzdelmeit, valamint művészi örökségét jelenítették meg Színészportrék címmel. A próbafolyamatról a rendezővel, Pápai Erika színművésszel, zenés színészi gyakorlat oktatónkkal beszélgettünk.
Nagy siker a Fejes Szabolcs rendezésében bemutatott Liliom
Molnár Ferenc klasszikusát a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező szakos hallgatója, Fejes Szabolcs állította színpadra a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A fiatal rendező, aki a hallgatói évek során már több produkcióval is bemutatkozott, ezúttal a Liliomot tette sajátos látásmóddal és különleges rendezői koncepcióval személyessé és aktuálissá.
Antifilozófusok az SZFE-n
A Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a L’Harmattan Kiadó közös kiadásában megjelenő SZFE Könyvek sorozat új kötete Kocziszky Éva Antifilozófusok II. Radikális gondolkodás a művészet tükrében című műve. A nemrég megjelent monográfia tudatosan is törekszik a közérthetőségre, így az SZFE másod- és harmadéves dramaturgjai a könyvben szereplő gondolatokra reflektálva kísérletet tettek arra, hogy élménypedagógiával színre vigyék a könyvben szereplő filozófusok gondolatait.
„A színház komplexitása fogott meg” – Interjú Ferenczy-Nagy Boglárkával, az SZFE végzős hallgatójával
Az ókori görög drámák inspirálják, saját darabjaiban pedig a mai társadalmi kérdéseket boncolgatja. Végzős hallgatóinkat bemutató sorozatunkban most fizikai színházi rendező és koreográfus szakos hallgatónk, Ferenczy-Nagy Boglárka mesél művészi útjáról, egyetemi éveiről és jövőbeli elképzeléseiről.
Nemzetközi turnéra indul Herczeg T. Tamás rendezése
Hét határon túli helyszínen mutatják be a közeljövőben a Békéscsabai Jókai Színház Idegenek és ismerősök című darabját, amelyet Zalán Tibor írt Munkácsy Mihály és Jókai Mór fiktív találkozásáról. A darabnak a rendező és egyben az SZFE intézetvezetője, Herczeg T. Tamás személyén túl is számos közös vonatkozása van az egyetemmel.
