„Országomat egy lóért” – interjú a III. Richárd SZFE-s alkotóival, Horváth Mózessel és Varga Szabolccsal

Ahhoz, hogy egy néző igazán értse a III. Richárdot, fel kell vérteznie magát történelemből. Gondolom, a rendezőnek sem kis kihívás ez a darab! Miért ezt választottad?

Horváth Mózes: Most kivételesen nem én választottam, hanem az osztályfőnökeink, Tompa Gábor és Szabó K. István adtak nekünk feladatot. Nekem a Lear király és a III. Richárd volt felkínálva. A III. Richárd történetével most sokkal jobban tudtam azonosulni. Az izgatott ebben a drámában, hogyan próbál meg valaki érvényesülni a társadalomban. Érdekelt az a megközelítés is, hogy ez valójában egy családi történet testvérekkel, nagynénivel, nagybácsival, unokatestvérrel, akik éppenséggel országot vezető politikusok, és gyilkolják egymást.

Szó szerint poros történetként indul az előadás, majd bebizonyítod, mennyire nem az.

H. M.: Először is keresnünk kellett egy képi világot ennek a királydrámának. Modern, öltönyös figurákkal nem tudtam volna elképzelni, de „korhű”, középkori vagy reneszánsz jelmezbe bújtatott színészekkel sem. Azzal, hogy hintőporral szórtunk be mindent és mindenkit, nyilván rájátszottunk arra, hogy ez a történet a régmúltban játszódik. Érzékeltetni akartuk azt, ahogy ez a megkövesedett rendszer elkezd repedezni, porzani.

Horváth Mózes

III. Richárd, avagy Gloster hercege még mindig foglalkoztatja a történészeket. Nemrég megtalálták előbbi csontjait és kiderült, hogy egyáltalán nem volt annyira torz, mint ahogy a korabeli dokumentumok és Shakespeare is lefestette. Ti milyennek képzelitek őt?

H. M.: Sok legenda kering a személye körül. Az biztos, hogy a Tudorok korában ő volt a főgonosz, az általánosan elfogadott rossz, és Shakespeare-nek ehhez kellett igazodnia. Szeretem az embereket a társadalom kivetülése által értelmezni, és mindig az izgat, hogy miért válik valaki olyanná, amilyen. Richárd belső vívódása érdekelt, aki már az első monológjában elhatározza, hogy gazember lesz. Ezt úgy tudjuk értelmezni, ha megvizsgáljuk, milyen az a környezet, ahol valaki ezt látja az érvényesülés egyedüli útjának. Félreértés ne essék, nem tisztára akartam őt mosdatni, csak a kontextust és annak a hatását vizsgálni.

Varga Szabolcs: Olyan nincs, hogy valaki eredendően gonosz, és egy ilyen kaliberű karakternél megtalálni ennek az eredetét mindig nagyon izgalmas. Richárd nagyon jó képességekkel megáldott politikus: igazi retorikai tehetség, remekül szót ért az emberekkel és rendkívül céltudatos. A baj az, hogy ezeket a tulajdonságokat nem pozitív célokra használja, ami egy tudatos döntés a részéről. Számos oka lehet annak, hogy Richárd a gazemberséget választja: a család, a társadalom, a másság és a kirekesztettség. Végül a lelkiismerete őt is utoléri, a cselekedeteinek súlya felemészti és megtöri. Ami hőssé teszi, hogy ettől függetlenül végig viszi, amit elkezdett és inkább harcolva bukik el a csatatéren, minthogy feladja. Nekem erről szól a híres „Lovat, lovat, országomat egy lóért!” mondat is. Ezt az attitűdöt akár érdemes átvenni tőle – csak nyilván pozitív célokra kell használni.

Mózes, nem először dolgozol Szabolccsal. Tavalyi rendezésedben, A városok dzsungelében című előadásodban is rá osztottad az egyik főszerepet. Miért döntöttél ismét Szabolcs mellett?

H. M.: Mert csodajó színész! Nehéz most úgy beszélni erről, hogy itt ül (nevet). Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha most olyan embert kérnék fel, akivel eddig még nem dolgoztam, de rájöttem, hogy másban nem tudok annyira biztos lenni, mint a Szabiban. Tudtam, hogy mindent bele fog adni a közös munkába, és az a fajta alázat és odaadás, ami ehhez a munkához kell, megvan benne. Az elhivatottságát igazolja, hogy a premier másnapján, az esti előadás előtt képesek voltunk még bemenni a színházba próbálni, mert úgy gondoltuk, hogy a nyitómonológon van még mit csiszolni.

Szabi, mit szóltál ahhoz, hogy – ami sok színésznek egy álomszerep – már egyetemista korodban eljátszhatod III. Richárdot?

V. SZ.: Mikor Mózes az Ördögkatlanon szóba hozta ezt a lehetőséget, nagyon megijedtem, hiszen kevés ennél fajsúlyosabb szerep létezik a világirodalomban és hatalmas lehetőség, hogy Gloster hercegét 24 évesen eljátszhatom. Nem tudhatom, hogy a szakmában valaha fogok-e ilyen kaliberű szerepet játszani, de hálás vagyok Mózesnek, hogy itt az egyetemen találkozhattam ilyennel, megküzdhettem vele és kihozhattam belőle azt, amit jelenleg tudok. Az elmúlt 3 évben többször dolgoztunk együtt és úgy voltam, hogy kivel, ha nem vele vágok bele egy ekkora kihívásba.

Remzső Sándor, Kerekes Márton, Varga Szabolcs

A Shakespeare-drámákban Hamlet után III. Richárdnak van a legtöbb szövege. Hogy tudtál megbirkózni vele?

V. SZ.: Az egyetemi feladatok miatt szerencsére edzésben van az agyunk, így a szövegtanulás nem a legnehezebb része a próbafolyamatnak. Ami a kihívás, hogy felállítsuk a logikai hálóját a szerepnek, a viszonyoknak, a helyzeteknek, és megtaláljuk a szerep ívét: Richárdnak annyi rétege, árnyalata van, hogy lehetetlen teljesen felfejteni, főleg ilyen fiatalon. Ő az origója a darabnak; egy iszonyatosan komplex személyiség, amihez nem árt ismernünk a történelmi előzményeket is. Mózes az első próbán 2 órán keresztül magyarázta nekünk a rózsák háborúját. Szívesen mélyedtem bele, mert nagyon szeretem a történelmet.

III. Richárd az utolsó angol uralkodó volt, aki csatában halt meg. Hatalmas rendezői és színészi bravúrnak lehetünk tanúi a végső csatajelenetnél: fel van húzva egy sátor a színpad közepén, és Szabolcs pár másodperces váltásokkal hol Richárdként, hol Richmondként tűnik fel a sátor egyik, majd másik végében.

V. Sz.: Ilyen skizofrén helyzetben már a múlt félévben is volt részem a Kepics Mihály rendezte Amphitryon című előadásban. Mózes nagyon jól meg tudta teremteni azt az atmoszférát, ami ehhez a gyors alakváltáshoz kellett. Mindkét szerepnél az volt az érdekes, hogy mi történik a túloldalon, és ennek a feszültsége segített engem.

H. M.: Alapkérdés volt számomra, hogy mit kezdünk Richmond figurájával. Az, hogy jön egy szőke herceg, aki megmenti Angliát, számomra végtelenül fals. Erre a szerepre semmiképpen nem akartam behozni egy másik embert, mert azt éreztem, hogy Richmond Richárdon keresztül izgalmasan értelmezhető. Az az ív, amit Richárd befut, és ahova eljut a darab végére, levakarhatatlan lesz Richmond figurájáról is. Így nincs az a hamis érzésünk, hogy jön a jó és legyőzi a gonoszt, hanem lesz egy élesebb, pontosabb kifutása a történetnek. Arra, hogy a táborjelenet hogyan nézzen ki, sok ötletem volt, sokat rajzoltam előtte. A célom az volt, hogy többféleképpen használjunk egy motívumot. Így válik Richárd palástja hol szőnyeggé, vérré vagy sátorrá, hiszen egy anyagba sok mindent beleláthatunk. Itt köszönném meg a jelenet többi szereplőjének, Kovács Álmosnak, Kerekes Marcinak, Remzső Sanyinak és Horváth Gábrielnek a kitartását: irtózatos mennyiségű próba kellett ahhoz, hogy működjön a sátorjelenet; 8–9 óra biztos elment, csak a technikai részével.

Meséljetek kicsit a csapatról! Úgy láttam, sokszínű társaság jött össze.  

Hat különböző helyről jöttek a színészek: a többség a harmadéves zenés- és a negyedéves prózai színész osztályból volt, de marosvásárhelyi és kolozsvári végzettségű színészek és szabadúszók is szerepelnek a darabban. Ennek fényében abszolút pozitív csalódás volt, hogy ez a sok tehetséges ember mennyire egy nyelvet beszélt, és mindenki mennyire odatette magát.

V. Sz.: Én is nagyon megszerettem ezt a társaságot. Felszabadultak voltunk, azt éreztük, hogy nem kell megfelelni senkinek, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Igazi csapattá értünk, és ezt jól tudtuk kamatoztatni a színpadon is.

Mózes, nálad mikor született meg a gondolat, hogy rendező leszel? Ezt általában nem gyerekkorban álmodja meg az ember.

H. M.: Színházi családba születtem, gyerekként sok időt töltöttem a színpad közelében. Már akkor érdeklődve néztem a próbát, azt a folyamatot, ahogy megszületik egy darab, tehát az a bizonyos kíváncsiság a színház iránt már nagyon korán kialakult bennem. Akkor még csak azt éreztem, hogy én is ott szeretnék lenni a színpadon és játszani, ezért először a színészet irányába indultam, különböző képzéseken, projektekben vettem részt. Aztán rájöttem, hogy tervezgetős típus vagyok, ami a színészetnél annyira nem fekszik, hiszen ott a pillanatra kell reagálni. Sokáig féltem kimondani, hogy rendező szeretnék lenni, mert a rendezőt mindig hatalmas műveltséggel, elképesztő tájékozottsággal bíró emberként képzeltem el, és el kellett döntenem, hogy meg tudok-e felelni ennek az ideálnak. Bár a saját magam által felállított mércét soha nem fogom elérni, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Amit imádok benne, hogy nálam tehetségesebb emberek mérhetetlen energiát sugároznak a színpadról, és én segíthetem őket abban, hogyan összpontosítsák azokat.

Hogyan dolgozol: mikor megérkezel az első próbára, már kész terv van a fejedben, díszlettel, mindennel, vagy hagyatkozol a megérzéseidre és a próbafolyamattal együtt alakítod a darabot?

H. M.: A nagy ötletek nálam inkább az íróasztalnál születnek, nem a próbateremben. Ott már csak arra szeretek reflektálni, amit a színészek csinálnak. Persze ők is jönnek elképzelésekkel, azokat is kipróbáljuk, és nagyon sokszor bekerülnek az előadásba.

Emellett a rendezés egyfajta mediálás is, hiszen sokszor más helyről jönnek a színészek, más oktatást kaptak, másra fogékonyak, más indítja be őket és ezt közös mederbe kell terelni – közösen kitalálni, hogy mi az, ami a leginkább működik. Rendezőként fel kell vállalnia az embernek az ötleteit és azt el is kell tudni adnia. El kell tudni magyarázni a színésznek, hogy mi miért jó; ehhez pedig önbizalom és határozottság kell. A színészek sokszor csak azt tudják hittel csinálni, amit értenek. Ez furcsa viszony, hiszen a rendező nem mindig tudja megmondani, miért teszi le a voksát egy adott megoldás mellett, csak érzi, hogy jó lesz, és ez vitákhoz vezethet.

V. Sz.: Szerintem kellenek ezek a miniharcok. Nem is igazi egy próbafolyamat súrlódások nélkül, de azok nem szabad, hogy ellentéteket szüljenek, hiszen mindannyiunkat az a cél vezérel, hogy a legtöbbet hozzuk ki az anyagból és egy jó előadást csináljunk. Amíg egy irányba evezzük a hajót, addig ezek a harcok szerintem pont, hogy serkentően hatnak a színészre és a rendezőre is. Ha a színészen nem megy át a rendező gondolata, akkor az a nézőhöz sem fog eljutni.

Varga Szabolcs

Hogyan tud jól instruálni téged egy rendező?

V. Sz.: Szeretek először magamban megbirkózni a szereppel, aztán ha elakadok, kérdezek. Anyag- és rendezőfüggő, hogy mi segít. Dolgoztam már olyan rendezővel, aki nagyon erősen vezette a színészt és így is sikerült megtalálom a személyes vonulatát a szerepnek, de volt olyan is, hogy csak az irányt határozták meg, és onnantól mindent én találhattam ki. Arra jöttem rá, hogy mindkettő tud nálam működni – ebből a szempontból nagyon rugalmasnak, alkalmazkodónak tartom magam, de ez mindig helyzetfüggő. Zsótér tanár úr rendezéseinél például nagyon szeretem, hogy minden előadás után mond még instrukciókat, így tovább burjánzik a darab. Ahogy ő mondja, egy premiernél nem ér véget a munka; mindig van hova fejlődni, mélyebbre ásni.

A mélység megélésének vágya talán azzal is indokolható, hogy az egyetem előtt inkább a könnyedebb műfajból voltak tapasztalataid.

V. Sz.: Akkor el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szerepek is meg fognak találni egyszer. Már gyerekként megismerkedhettem a színház és a zene világával, de eleinte nagyon félénk kisfiú voltam. Aztán 10 éves koromban csatlakoztam a Petőfi Musical Stúdióba, ahol kinyíltam és végleg beleszerettem ebbe a szakmába. Az sokáig kérdés volt, hogy a zene vagy a színház irányába menjek. Nyilván a kettő nem zárja ki egymást, de úgy érzem, hogy a színház az én utam, és ebben érzem igazán jól magamat.

Miken dolgoztok még mostanában?

V. Sz.: Szerencsére ez a félév nagyon sűrűnek ígérkezik. Csáki Benedekkel most mutattuk be A padlást Debrecenben, az oDEon Színházban. Emellett fut egy osztályvizsgánk is a Bethlen Téri Színházban: a Három nővér osztályfőnököm, Funtek Frigyes rendezésében. Aztán páran a srácokkal az osztályból megyünk Kecskemétre Made in Hungáriát csinálni, és ha minden jól megy, akkor a közeljövőben fogunk még rendezőhallgatókkal is dolgozni.

H. M.: Nekünk antik félévünk lesz az egyetemen. Mindenki igyekszik kiválasztani azt az anyagot, amivel foglalkozni szeretne, így most rengeteget olvasok. Ami érdekes, hogy félévenként másik színházi korszakot dolgozunk fel, én pedig eddig minden félévben azt éreztem, hogy az áll hozzám a legközelebb, amivel épp foglalkozunk. Ebből látszik, hogy valahogy mindig beszippant az adott anyag, és ez jó; erre vágyom a jövőben is és olyan csapatra, akiben ez ugyanúgy megvan.