Tassonyi Balázs: Életem egyik meghatározó időszaka volt a Madách Projekt

Életem egyik rendkívül meghatározó időszaka volt az a bő egy hónap, amit a 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett Madách Projekttel töltöttem. Amikor Vidnyánszky Attila Tanár úr az egyik órán felvázolta az Olimpia tervezett programjait és azt, hogy azon belül nekünk milyen lehetőségeink lesznek, azonnal éreztem, hogy egyszeri és vissza nem térő alkalomról van szó. És így is lett.

Az osztályvezető tanáraink Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt  jóváhagyása és támogatása után elkezdtük Az ember tragédiájának próbafolyamatát a Nemzeti Színházban. Először a Madách Szimpóziumra készültünk. Erről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy ezen a napon érkezik meg a projekt többi résztvevője, és ekkor láthatjuk azt, hogy a másik tíz ország színészhallgatói mit alkottak a számukra kijelölt színből. Mi kaptuk a keretszíneket, amelyek talán az egyik legnehezebb feladatot jelentették. A második és harmadik színt Vidnyánszky Tanár úrral és a Kaposvári Egyetem (MATE) harmadéves színművészeivel közösen csináltuk, az osztályunk „önállóan” pedig a tizenötödik színt kapta, melyet Fejes Szabolcs színházrendező szakos évfolyamtársunk rendezett nekünk. Párhuzamosan próbáltuk a nap első felében a darab elejét, majd este, gyakran éjszakáig a végét.

Kezdetben nem pontosan tudtam, hogy álljak neki a felkészülésnek, így otthon levettem a polcról a művet, elolvastam, majd betettem a táskámba. Gondoltam nem árt, ha innentől kezdve van nálam egy teljes példány. A próbafolyamat elején néhány alkalommal beszélgettünk a szövegről, körülményekről, azaz elemeztünk és igyekeztünk jó kérdéseket keresni és megfogalmazni. A Tanár Úr nagyon nyitottan állt hozzánk, az alkotófolyamatba végig bevont minket is. A meglévő alapkoncepció mellett teljesen ránk formálta az előadást: ezért elkezdtük például azt kutatni, hogy mit tudunk belefogalmazni azokba a mondatokba, hogy „élni, élni: melly édes, mi szép!”, „És úrnak lenni mindenek felett.”

Kerestük azt, hogy miként tudjuk ezt a paradicsomot, vagy édent, mint helyszínt megjeleníteni úgy, hogy boldogsággal és azzal az önfeledt szabadság érzettel legyen megtöltve, amelyet később, a kiűzetés során elveszítünk. Ekkor szembesülünk a múlandósággal, a véggel, amely innentől kezdve rágja az embert belülről. A mű rendkívül összetett, ezért nagy szükségünk volt egymásra, hogy ott maradjunk akár próba után is további beszélgetéseket lefolytatni annak érdekében, hogy tegezőviszonyba kerüljünk az anyaggal. Elkerülhetetlen, hogy ilyenkor új emberi kapcsolatok jöjjenek létre. Persze nem is nagyon voltam ellene, így fontosnak tartom megemlíteni, hogy már ekkor nagyon összecsiszolódott a két osztály. A miénk és a „kaposváriaké”. Hihetetlen értékes, izgalmas és intelligens embereket ismertem meg. A mai napig tartjuk a kapcsolatot mind szakmailag, mind emberileg és a jövőre nézve is ápolni, erősíteni akarjuk a kialakult barátságokat.

Szűk két hetünk volt összefésülni a színeket, hogy egységes előadásként is megállja a helyét a projektünk. Azt hiszem, ezalatt a feszített tempóban lezajlott időszak alatt lettünk igazán barátok és kollégák. Létrejött a nem hivatalos Madách Project Students csoportunk amely a mai napig aktív a Facebook Messengeren, ahol folyamatosan kommunikáltunk az összes hallgatóval. Ott segítettünk információkkal, ott szerveztük a próba utáni lazításokat, közös mulatságokat.

Egyre több és több közös élménnyel gazdagodtunk, amelyek által megismertük és megszerettük egymást. Pont úgy, mint egy jó nyári táborban, ahonnan hazaérkezni nagyon furcsa érzés. Ők is bekerültek a napi rutinomba. Részesei voltak a mindennapjaimnak és ami a legfontosabb, hogy nagyon sokat tanultunk egymástól, egymás által. Nyitottságot, szabadságot, elfogadást. Együtt nevettünk és sírtunk Slava Polunin Snow Show-ján, piknikeztünk a Margitszigeten, rohangáltunk a szakadó esőben egy nem mindennapi éjszakai szivárvány alatt és létrehoztunk egy előadást, amiben együtt és egymásért is izgultunk. Nem csoda, hogy tábori depressziónk volt, amikor a premier utána mindenki hazament és mi pedig itt maradtunk kiüresedve egy tátongó lyukkal. Mintha elvették volna egy részünket.

A mű egyik kulcskérdése, amely az előadásban minden nyelven elhangzik,

Óh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége?

Azt gondolom, hogy olyan világot élünk, ahol ezt a kérdést mindenkinek fel kellene tennie magának és talán akkor egy pillanatra megtapasztalnánk azt a csendet, amelyben már lenne esélyünk erre válaszolni, közelebb jutni magunkhoz, megtalálni az egyéniségünket. Nekünk ez a csend adatott meg ebben az időszakban és ezért nagyon hálás vagyok a szervezőknek, a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek, a Nemzeti Színháznak, a Színházi Olimpia szervezőinek és mindenkinek, aki segítségünkre volt, és lehetővé tette, hogy létrejöjjön ez a csoda. Az ember tragédiája ennek köszönhetően lett az életem elválaszthatatlan része.

Mint említettem, a mű nagyon összetett és tele van nehéz filozofikus gondolatokkal, valamint a nyelvezete sem egyszerű. Gimnazistaként  amikor kötelező olvasmány volt  alig értem a végére és nem is váltott ki sok mindent belőlem. Azt hiszem, az életkoromra való tekintettel ez akkor egy érthető reakció volt, most viszont fordult a kocka: hihetetlen módon a megszállottja lettem a műnek, és lassan két hónappal a bemutató után is gyakran azon kapom magam, hogy a gondolataim még mindig Az ember tragédiájában és akörül forognak. Nem tudom megmagyarázni, miért, egyszerűen magával ragadott és jelen pillanatban azt érzem, hogy viszem magammal egész életem során azt, amit a Madáchtól és az alkotócsoporttól kaptam.

Forrás: Tassonyi Balázs: ?Életem egyik meghatározó időszaka volt a Madách Projekt? – 10. Színházi Olimpia (szinhaz.org)