Ternovszky Béla volt az SZFE filmklubjának vendége

A rendező szerint nem elég a jó ötlet és a tehetség, szükséges a dolgok szerencsés együttállása is egy ekkora produkció kivitelezéséhez. Ők például nem kaptak állami támogatást, de nem is gátolták őket a munkában. Ekkor jelent meg egy külföldre elszármazott, olajban utazó magyar mecénás, aki éppen olyan művészeti projektet keresett, amelyet támogathat. Vérbeli üzletemberként fontos volt számára, hogy a projekt megtérülhessen és legyen benne nemzetközi potenciál.

Beszállt a klasszikus zene finanszírozásába, de mást is keresett. Majdnem a pécsi balettre esett a választás, de Ternovszkyék „szerencséjére” azt túl messzinek találta, így döntött az animáció mellett. El is indult a folyamat, de azért a külföldi befektető némileg beleszólt. A filmrendező szerint a két ötlet, ami hozzá köthető: Cathy, a kiscica karaktere – mert hát amerikai mintára a gyerek és a kutya mindenbe jó –, aki megmutatta, hogy nem minden macska gonosz, illetve az, hogy halál és vér direkt módon sehol sem látható. Ezután nem sokkal eltűnt a befektető, ami a kreatív folyamatok szempontjából jó volt, de idővel a pénz is elapadt és ez komoly gondot jelentett. A film már nem volt messze attól, hogy elkészüljön, a meglévő jelenetsorok alapján pedig sikerült hazai támogatást szerezni, így végül be tudták fejezni. Ternovszky Béla szerint addig, amíg csak az alkotók, a barátok meg a család látja a filmet, még nem biztos a siker – a pozitív vélemények ellenére sem. A munkafolyamat során számára az egyik legjobb visszacsatolás az volt, amikor a zenét vették fel a jelenetekhez. Nem telt sok időbe, és számos olyan ember is összegyűlt a stúdióban, akik nem az ő „brancsukból” voltak: külső, szűz szemek.

Lelket lehelni az álló rajzba

A rendező jó pár történetet elmesélt, többek között azt, hogy miként vált belőle animációs művész, mi a jelentősége az előszinkronizálásnak – amikor az animációs film előtt veszik fel a színészek közötti dialógokat –, vagy épp mit gondol

Noha az eseményen nem csupán a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói vettek részt, jó néhány témakör elsősorban nekik szólt. Ezek közül is talán kettőt érdemes leginkább kiemelni. Az egyik a már korábban említett ars poetica, a közönség megszólítása, a másik pedig Ternovszky Béla munkásságának kezdeti évei. Utóbbi remek példa, hiszen nem mindig lesz mindenből szerelem első találkozásra, és így volt ez közte és az animáció között is. A rendező, aki korábban festészettel foglalkozott, távolinak érezte új feladatát. Ahhoz képest, hogy olajjal aktot festettünk, nem tűnt túl vonzónak – mesélte Ternovszky Béla, visszaemlékezve, milyen volt az első figuráit megrajzolni. Tűhegyű eszközzel, egy vonallal kellett precíz munkát végezni, ezt pedig számtalanszor megismételni. Sokszor azért is kaptak a fejükre, ha a nyári melegben ujjlenyomatot hagytak a papíron.

Noha javított a munkamorálon a jó fizetés, a csinos hölgyek, a színészek szórakoztató történetei és társasága, de igazán akkor esett szerelembe a szakmával, amikor először látta a karaktereit megmozdulni. Ahogy a halott kép megelevenedik, ahogy

A rendező számos alkotásban és produkcióban vett részt az évek során, nevéhez kötődik Pumukli és Doktor Bubó karaktere, vagy a Dióbél királyfi és a Mézga család. Jelenleg a Nemzeti Filmintézet döntőbizottságának tagja, a támogatások odaítélésében vesz részt, szabadidejében pedig két hobbijának, a tenisznek és a lovaglásnak él.

Úgy véli, az animáció technikai oldalon sokat fejlődött, s noha évekkel ezelőtt úgy vélte, hogy a magyar animáció halott, mára már bizakodó. Lát olyan művészeket, akiknek az ötleteiben vannak lehetőségek. A közönség kérdésére elmondta, „egymilliós kérdés”, hogy a jövőben születnek-e még olyan kultikus, időtálló alkotások a magyar animáció világában, mint a Vuk vagy a Macskafogó, de a lehetőség adott.

Forrás: index.hu