Vilmányi Benett szeptemberben mutatta be Színész, szegény című előadását a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amit kifejezetten Zsótér Sándor által vezetett ötödéves prózai színművész osztályra írt-rendezett. Benett őszintén mesélt színházi élményeiről és az osztállyal való közös munkáról.
Ez az első rendezésed az SZFE-n, hogy jött a lehetőség?
Korábbról ismertem a Zsótér Sándor vezette osztályt, még első- és másodéves korukban tartottam nekik kurzust. Körülbelül három évvel ezelőtt írtam meg ezt a szöveget, kifejezetten erre az osztályra, az akkori tíz főre. Aztán egy évvel ezelőtt azzal a kéréssel fordultam Sándorhoz, hogy tegye lehetővé, hogy az osztályával dolgozzam. Az én fejemben akkor még két, már beérkezett színész mellé szerettem volna az osztályt untermannokként, de Zsótér tanár úr kérésére készítettem egy újabb szövegkönyvet, amiben a fókusz kizárólag a hallgatókra irányult. Úgy döntöttem, hogy ebbe a verzióba beleteszem az én SZFE-s élményeimet és a színművész osztályban való tapasztalataimat is. Biztos voltam benne, hogy nagyon hasonló élményeik vannak nekik is erről az öt évről. Ezzel egészítettem ki ezt a bohózati alaphelyzetet. Örülök, hogy így alakult ennek a darabnak a sorsa.
Mennyire alapszik a darab személyes élményeken, honnan jött az inspiráció?
Sajnos kevés időnk volt a próbára, így improvizáció és új ötletek helyett inkább az előre megírt szöveget helyeztük előtérbe. Az egyetemre vonatkozó mondatok a saját emlékeim. Csúnyán szólva a szájukba adtam a gondolataimat, de ügyeltem rá, hogy az egyéni hangjukra fordítsák le ezeket a megszólalásokat. Szerettem volna, hogy a darabból visszaköszönjön – és itt most kifejezetten az előadás végéről van szó – az, hogy mit is jelent egy színészosztályban élni. Természetesen ilyenkor a modellváltás előtti időszakra gondolok, arról van tapasztalatom, az ugyanis világos, hogy ez az iskola, nem az az iskola.
A darab utolsó felvonásában, a zenéjé a főszerep. Nézőként én a sokszínű útkeresést és a változások folyamatos kihívásait éreztem az osztályon, mi volt a rendezői koncepció?
Olyan pop slágereket válogattam, amik mind valamiféle kulturális precedenst reprezentálnak. Miley Cyrus az ál-reality gyereksztárságából kiváló Insta-szexszimbólum perszónája, vagy éppen Aaron Smith dala, aminek videoklipjében Steven Tyler a saját lányát prostituálja. Nagyon asszociatív és dadaista ez az epizód, és nem vágyom arra, hogy a nézők verbalizálni tudják a benyomásaikat ezzel kapcsolatban. Annyit mondhatok, hogy a dalok, amik elhangzanak, vagy a züllés mérföldkövei vagy egy érvényes és személyes kinyilatkoztatás, és nem véletlen, hogy melyik szereplő, melyik számot “énekli”.
A Színész, szegény egy elég hangzatos cím, mi volt a szándékod vele?
Az eddigi tapasztalataim alapján az idősödő színművész kollégáknak egyre kisebb szerepeket adnak, és elindul egy tudatos leépítés a színházak részéről. Ezzel beleültetik ezeket a művészeket egy békés termálvizes medencébe, amíg ők maguk is elhiszik, hogy nem képesek megcsinálni egy nagyobb feladatot. Van egy maradandó élményem, arról, hogy az egyik rendező megelégelte, hogy a kétmondatos szerepeket kapó idős színész tengődik. Adott neki egy kihívásokkal teli, cseppet sem kicsi vagy könnyű szerepet, amit végül maga adott vissza. Fájdalmas volt látni, hogy nem kapják meg a kollégák azt a türelmet és támogatást a színházak részéről ezekben a szituációkban, amit minden felebarátunkat megilletne. De nincs mit tenni: Színész, szegény. A cím utal a Grotowski-féle szegény színházra is, ami nem próbálta meg felvenni a versenyt a televízióval.
Tudtál bármi tanácsot adni az osztálynak az ilyen helyzetekre?
Annál jobb tanácsot nem tudok adni, mint hogy csinálunk egy előadást. Egy színdarabon való közös dolgozás során mélyebb megértésre tehetnek szert a hallgatók, ami nem mindig terjed ki az életük részleteire, például a nagyszüleikre vagy a születési helyükre. Inkább az interakciók során nyerhetnek bepillantást egymás személyiségeibe és lényébe, ami egy mélyebb kapcsolat létrehozásának alapja. Ha vannak mellettünk olyan emberek, akik ahelyett, hogy a nemlétező sebeinket nyalogatják, jóindulattal és őszintén rugdosnak az alkotás felé, meg vagyunk mentve. Egy darabig biztosan.
A monodrámád után ez volt az első nagy rendezésed, hogy élted meg?
Ahogy már említettem, ismertük egymást az osztállyal korábbról, így hamar megvolt az összhang, és nagyon őszintén el tudtam mondani nekik az elején, hogy ilyen rövid idő alatt, úgy lesz ebből előadás, ha odateszik magukat. Nem szerettem volna kellékeket használni, viszont a történet maga egy filmforgatást mutat be, így jeleztem, hogy az ő kreativitásukra és testtudatukra nagy szükség lesz. Paradicsomi állapot egy színművész osztállyal együtt dolgozni. Gimiseknek (Benett a K30 Erzsébetvárosi Művészeti Szakgimnáziumban és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanít – szerk.) még nem mer az ember komplex instrukciókat adni, mert nincs meg az az eszköz- és fogalomtár, amivel egy ötödéves színész már rendelkezik, és nem is a kifacsart, sokszor – érthető módon – kedvetlen, régóta praktizáló színészeket kell meggyőzni arról, hogy ez működni fog. Tökéletes köztes állapot.
Milyen élmény volt a bemutató?
Őszintén alig emlékszem valamire, nagyon furcsa érzés, de még sok ilyen élményt szeretnék. A színészosztály egy olyan közeg és műhely egyben, amiben érdemes színházat csinálni. Ennek a közegnek a felbomlása közeleg az osztály számára, így ötödév végén. Ahogy elhagyták a teret a srácok, majd felcsendült a Mindig mindent, című dal én is elérzékenyültem.
Képek: Todoroff Lázár
A Cannes-i Filmfesztivál a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró fesztiválja, melyet minden év májusának második felében tartanak Cannes-ban. A fődíjért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő Fesztivál- és Kongresszusi Palota. Idén az SZFE 25 diákja utazott ki a programra; közülük két televíziós műsorkészítő szakos hallgatónkkal, az elsőéves Hegedüs Katával és a másodéves Simon Eszterrel beszélgettünk az élményeikről.
A francia színházi rendező, költő, festő és drámaíró, Valère Novarina látogatott el május 5-én a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába az intézmény felkérésére. A neves kortárs képzőművész ezúttal a színház és festészet viszonyáról tartott előadást a jelenlévő érdeklődőknek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Liszka Tamás DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Franco Nero érkezett Magyarországra az SZFE osztályvezető oktatója, Oberfrank Pál által vezetett Veszprémi Petőfi Színház meghívására. Az olasz világsztár élete során eddig 250 filmben vállalt szerepet, melyeknek műfaji sokszínűsége elképesztő: az alkotások között ugyanúgy vannak művészfilmek, mint politikai krimik, spagetti-westernek és történelmi tablók. Az életmű ez utóbbi kategóriába sorolható darabjai közül ráadásul a legjelentősebbek közé tartozik a magyar Julianus barát, a Honfoglalás és a Sacra Corona is. Franco Nero volt már magyar, lengyel és orosz; több mint harminc eltérő nemzet hőseit keltette életre a filmvásznon.
Ács Vanessza, az SZFE harmadéves televíziós műsorszerkesztő hallgatója a Pannónia Ösztöndíjprogram keretén belül két hónapot töltött egy különleges szigeten, ahol mind szakmailag, mind emberileg sokat fejlődött.
Az Országos Színházi Találkozó, amely a magyar színházi élet egyik legfontosabb ünnepe, idén is sokszínű és izgalmas előadásokkal várja a közönséget. A találkozón a Színház- és Filmművészeti Egyetem is képviselteti magát. Június 12-én a Spoon River-i holtak, június 16-án pedig a Parasztopera látható majd az OSZT Off programjában.
„Egyszerűen nem vesszük észre, hogy a múlt mennyire körbelengi ezt az országot és nem tudjuk elengedni, nem tudunk továbblépni. Fel kell ismernünk, hogy vannak olyan dolgok, amikről beszélnünk kell” – ötödéves fizikai színházrendező hallgatónk, Regős Simon nem félt családja legintimebb történeteit színre vinni, egyfajta korlenyomatot is adva a második világháború utáni évtizedekről. A Hisztéria üzenőfüzete-t még júniusban is elcsíphetjük a Bethlen Téri Színházban.
Domokos Éva Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművészhallgatója egy különleges lehetőséggel indította pályáját: szerepet kapott a nagy sikerű Pokoli rokonok című sorozatban. Az egyetemi kurzustól a castingon át a forgatás élményeiig, majd a színházi és filmes felkérésekig tartó út nemcsak szakmai áttörést hozott számára, hanem önismereti fordulóponttá is vált.