„Nem tudom megkülönböztetni, hogy mikor dolgozom és mikor foglalkozom a hobbimmal, hiszen a munkám a hobbim” – vallja Ilja Bocsarnikovsz, akinek harmadéves prózai színész osztálya tavaly novemberben mutatta be Kastanka című előadását. Csehov szívmelengető darabját Szergej Szotnyikov vendégoktató, a Moszkvai Művészeti Színház Egyetemének docense rendezte, aki nem kevesebb szenvedéllyel van munkája iránt: hétből hét napot tölt a színházban vagy diákjaival. Ennek ellenére két külföldi oktatónkat sikerült mikrofonvégre kapnunk.
Szergej, nem először dolgozott együtt a harmadéves prózai osztállyal. Miért Csehov Kastankáját választotta nekik?
Szergej Szotnyikov: Két éve kapcsolódtam be az osztály munkájába. Már akkor felépítettem magamban egy programtervet, amit szeretnék velük megvalósítani. A saját módszereim szerint dolgozom és a Kastanka előadás egy nagyon logikus folytatásnak tűnt. Ez egy csodálatos mű! Elsőre úgy tűnhet, hogy egy szimpla történet egy kutyáról, miközben a zseniális Csehov egy állat szemén keresztül mutatja be az ember naivitását és létezésének nehézségeit.
Ilja Bocsarnikovsz: A Kastanka egy nagyon élő mű, többféle világ találkozik benne: az állatok, az emberek és a cirkusz világa. Minden darabválasztásnál azt is nézzük, hogy mennyire szolgálja a hallgatók fejlődését. A professzionális színháznál – bár fontos a jó hangulatú próbafolyamat – az eredmény a legfontosabb. Ennél az előadásnál azt néztem, hogy ki-hogyan változott az első naptól a bemutatóig. Emellett nagyon szeretem a tragikus mulatságot, a boldog tragédiát, ennek a darabnak is a központi kérdése, hogy mi a boldogság és hogyan érhetjük el.
Van kutyája?
I. B.: Nem, macskás vagyok, a kutyák folyamatosan ugatnak rám.
Az előadásnak van egy sajátos formanyelve: nagyon kevés díszlettel dolgoznak, nincs főszereplő és a szövegen van a hangsúly. Szergej, mesélne erről?
Sz. Sz.: Képzeletszínháznak vagy szövegszínháznak hívjuk, ahol a szöveg a főszereplő. Nagyra értékelem, ahogy a diákok – annak ellenére, hogy az elején nem értették teljesen, hogy mi ez – bekapcsolódtak ebbe a kollektív színházi létezésbe. Nagyon fontosnak tartom, hogy együtt tudjanak dolgozni, hogy együtt el tudjanak mesélni egy történetet, a figyelmet fenn tudják tartani, és ez a formanyelv erre lehetőséget ad.

Szergej Szotnyikov
Tetszett, hogy a lufidobálással előcsalogatták a nézőkből a gyereket!
Sz. Sz.: Egy ilyen létezési formánál a nézők közvetlen partnerei a színésznek, a közönség teljes értékű tagja a színdarabnak. Ennél a módszernél nagyon fontos, hogy az előadás ne teljesen a színpadon szülessen meg, hanem inkább a néző fejében és képzeletében.
Nem először dolgozik külföldi hallgatókkal. Milyennek látják a magyar diákokat?
Sz. Sz.: Amikor először találkoztam Ilja osztályával, egyből megéreztem bennük a művészlelket. Nagyon szeretek velük dolgozni, tetszik az a fajta érdeklődés és kíváncsiság, amit a dolgok iránt tanúsítanak. Persze az elején voltak nehézségek: nem annyira értettük jól egymást és nem is a nyelvvel volt a probléma, hanem a mentalitással. Azt tapasztaltam, hogy elég zárkózottak, de folyamatosan sarkalltam őket az együttműködésre és a beszélgetésre. Mára nagyon jól összebarátkoztunk, ez egy értékes kapcsolódás és tapasztalás mindannyiunknak.
Mik a jövőbeni terveik az osztállyal?
Sz. Sz.: A kapcsolatot továbbra is tartom velük és vezetem őket az útjukon. Mikor utoljára ősszel itt voltam, hoztam nekik egy új tananyagot, a színpadi beszédtechnikájukat szeretném fejleszteni. Ami pedig egy esetleges új előadást illet, majd a jövő eldönti. Nagyon fontos, hogy olyan időkben, amikor próbálnak minket elszakítani egymástól, megtaláljuk annak a módját, hogy együtt csinálhassuk a kedvenc elfoglaltságunkat, figyelmen kívül hagyva a nyelvi korlátokat, a távolságot és a határokat. Ennél fontosabb jelenleg nincs is.
I. B.: Az osztállyal jelenleg négy előadáson, Csehov Platonovján, Büchner Woyzeckén, a Tóthékon és a Hamleten dolgozunk. Az évad végére szeretnénk belőlük kettőt bemutatni.

Ilja Bocsarnikovsz, fotó: Eöri-Szabó Zsolt
Ha már a Tóthék szóba jött, van kedvenc magyar írójuk vagy színdarabjuk?
Sz. Sz.: Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk. Csodálatos mű!
I. B.: Sajnos már nagyon régóta nem az élvezet kedvéért olvasok. Úgy kategorizálom a műveket, hogy szeretném-e színpadra vinni vagy sem, szóval nincs kedvencem.
Az SZFE-n túl milyen alkotói folyamokban vannak most benne?
Sz. Sz.: Két színdarabon dolgozom: az egyik egy 60-as években játszódó monodráma, amit Marina Aleksandrovával rendezünk, ő a főszereplő is, a másikat Jevgenyij Mironovval készítem. Hadd tekintsek vissza még egy tavalyi örvendetes eseményre: decemberben Budapestről, a Szerb Kulturális Központból érkezett az egyik előadásom Szentpétervárra. A darab Marina Cvetajeva orosz költőről szól, aki nagyon népszerű Oroszországban. Itt is a 20. század nehézségeiről – többek között a polgárháborúról, bevándorlásról, migrációról – beszélünk az író szemszögén keresztül.
I. B.: A Karinthy Színházban októberben mutattuk be a rendezésemben Florian Zellertől A fiú című darabot. Most A mi kis városunk című előadás bemutatójára készülök a Nemzeti Színházban. Az évad számomra Kaposváron fog véget érni Az öngyilkos című darabbal, ami a neve ellenére egy komédia.
Mi az, amit közölni szeretne a világgal a darabjain keresztül? Mindig kell egyfajta pozitív végkicsengés?
I. B.: Nem úgy állok a színdarabokhoz, hogy valamit el szeretnék velük mondani, hanem az a cél, hogy én és a színészek képesek legyünk feltenni egy kérdést. Úgy gondolom, hogy csak erre van jogunk, arra nincs, hogy válaszoljunk is rá. A kérdés ugyanaz, csak az változik, hogy az adott darabot melyik színházban állítom színpadra és hogy mi történik a külvilágban. Emellett az előadásaimban általában teret kap az irónia, a humor, a szerelem, és persze a remény is nagyon fontos. A remény a boldogság olyan előérzete, amely végül nem következik be, legalábbis azokban a darabokban, amelyeket én választok.
Az SZFE egyik törekvése a nemzetköziesítés, a Nyári Akadémián is többször részt vett. Egyetért azzal, hogy a művészet az emberiség közös nyelve és képes egyesíteni nemzeteket?
I. B.: Ebbe a hitbe kapaszkodunk és emiatt csináljuk. Őszintén szólva a különböző külpolitikai események azt mutatják, hogy ezt mi találtuk ki saját magunknak, a valóságban ez nem így van, de továbbra is hinnünk kell ebben.
Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készített színpadi adaptációt Berettyán Nándor Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. Az előadás oktatói és hallgatói együttműködésben valósult meg: a produkcióban színészként közreműködik László Rebeka, az SZFE ötödéves prózai színművész hallgatója, valamint Horváth Márk bábszínész, bábtervező, az egyetem oktatója.
A Csokonai Nemzeti Színház idén tizenhatodik alkalommal rendezi meg Debrecenben a DESZKA Fesztivált, a kortárs dráma ünnepét. A rendezvényen a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak előadását is láthatják az érdeklődők, a fesztivál díszvendége pedig oktatónk, ifj. Vidnyánszky Attila lesz.
Február 2. és 8. között a Corvin Moziban rendezik meg a 45. Magyar Filmszemlét, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak több alkotása is bemutatkozik a nagyközönség előtt. A rangos esemény szakmai zsűrijében az egyetem oktatói, Vecsernyés János rendező-operatőr és Babos Tamás operatőr is helyet kapnak, tovább erősítve az SZFE jelenlétét a szemlén.
A titokzatos padlás, ahol mese és valóság összeér. A legsikeresebb magyar musical ezúttal új köntösben elevenedik meg Csáki Benedek, az SZFE nemrég végzett hallgatójának rendezésében. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói aktív alkotóként vesznek részt a produkcióban, friss energiával, mai gondolatokkal és merész kérdésekkel töltve meg a darabot. A bemutató sincs fényév távolságra: január 30-án debütál a debreceni oDEon Színház színpadán.
Egyetemünk másodéves filmrendező hallgatója, Kis Xavér első önálló rövidfilmje. A Színes pokol, amely a nemek közti kommunikációról és a színészi kiszolgáltatottságról szól, már három hazai fesztivál programján szerepel, köztük a közelgő 45. Magyar Filmszemlén. Ennek kapcsán beszélgettünk vele, azt is megtudtuk, milyen út vezetett idáig.
Hogyan lesz egy lóból kaszkadőrló? Helyettesítheti-e az AI a szinkronhangot? Van-e hasonlóság Hamvas és Márai esztétikája között? – csak néhány cím az Alkotóműhelyek Hete programjából, amely február 9. és 13. között várja az SZFE hallgatóit és munkatársait. De, aki lazábban kezdené a szemesztert és inkább énekelne, táncolna vagy filmeket nézne, az is talál kedvére való programot.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) a Művészet és művészetközvetítés képzési területen a 21 hazai rangsorolt felsőoktatási intézmény közül országos szinten a 2. helyen áll az UNIside 2026 legfrissebb egyetemi rangsora szerint. A kiadvány kiemeli, hogy az SZFE különösen erős a hallgatói kiválóság és az oktatói minőség terén, miközben színművész képzése országosan a legnépszerűbb.
Dr. Tari János, operatőr-filmrendező, az SZFE egykori hallgatója, ma elismert oktatója egy ambiciózus dokumentumfilm-projektről mesélt nekünk. A készülő alkotás a Szűz Mária-kultusz európai kultúrtörténetét dolgozza fel. Melyek voltak a film mögött álló személyes motivációk, milyen szerencsés véletlenek adódtak a forgatás során és hogyan lehet hitelesen megjeleníteni ezt a hagyományt? – Többek között ezekről is kérdeztük az alkotót.

