„Egy szavam se lehet” – beszélgetés Udvarias Katalin, színművésszel
Udvarias Katalin 1974-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és tavaly vette át az arany díszoklevelét. Több mint fél évszázados pályafutása során számtalan főszerepet alakított, emellett 16 évig tanított, könyvet ír, és ma is aktívan dolgozik. Beszélgetésünkben a hivatás szeretetéről, a színészi lét kihívásairól, valamint a boldogság titkáról mesélt.
Korkedvezménnyel, nagyon fiatalon, 16 évesen került be a főiskolára. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy beadja a jelentkezését a színművészetire?
Már egy ideje ismerjük egymást, hiszen kollégák vagyunk, kérlek tegeződjünk, ebben a szakmában úgyis ez a komfortos.
Visszatérve a kérdésedre, magára a pillanatra nem emlékszem, mert nem egy konkrét, megragadható időponthoz kötődött, sokkal inkább valamiféle magától értetődő belső indíttatást éreztem, ami már pici gyerekkoromtól fogva bennem élt. Nem emlékszem olyan időkre, amikor ne ekörül forogtak volna a gondolataim. Marcaliban születtem, nagyanyám csodálatos asszony volt, a helyi színjátszó kör tagja, aki sokat énekelt. A szüleim is tehetséges emberek voltak, és ez abban is megmutatkozott, hogy mindketten pontosan látták, merrefelé igyekszem, s ezt az utat minden erejükkel támogatták a nulladik kilométerkőtől fogva.
Amikor már nagyobb lettem, úgy éreztem, mindent tudok és megváltom a világot. Ezen persze az ember ennyi idő távlatából már mosolyog, de nem azért, mert megkérdőjelezi ezt az érzést a 16 éves önmagában, hanem azért, mert megrendítő a fiatalok hite, ereje és bizalma az álmaikkal . Ez az, ami a mindenkori fiatalság igazi csodafegyvere, amivel, ha ügyesen bánik az ember, valóban elérheti a kitűzött célokat. Ebben a lelkiállapotban jelentkeztem a főiskolára. A mai napig meghatározó élmény az a 4 forduló, amin akkor túl kellett jutnom ahhoz, hogy sikeres felvételit tegyek.
Tudomásom szerint a mai napig elkísér az a vers, amivel kiálltál az utolsó fordulóban.
Jól tudod; Váci Mihály Volt egy életem című verséről van szó. Emlékszem, hogy mielőtt elkezdtem volna szavalni, leültem a színpad elejére, mire a bizottság elnöke, Vámos László nekem szegezte a kérdést, hogy mit csinálok. Azt válaszoltam, hogy ezt a verset a fűben ülve a fáknak és a madaraknak tudom csak elmondani. Hagyták. Abban az évben kétezer jelentkező volt csak a színészképzésre. Szerényen azt kellene mondanom: meglepett, hogy bekerültem – de nem lepett meg. Tudtam, hogy a főiskolán van a helyem.
Milyen emlékeket őrzöl a főiskolás évekről?
Az élmény maradandó volt. Most úgy emlékszem, nem volt nehézségem, de persze ez csak egy mostani érzés, egészen biztosan voltak nehéz időszakok is. Több legendás tanárunk is volt: Vámos László volt az osztályfőnökünk, Ligeti Méri a tánctanár, Szilágyi Bea a játékmester és segédrendező, Pintér Tamás kezei alatt sajátítottuk el az akrobatika és a lovasképzés alapjait, Montágh Imre a beszédtechnikát, Fábri Edit pedig a hangképzést tanította. Szeretetben dolgoztunk, és minden napot csodának éltem meg.
Főiskola alatt kellett letenned az érettségit is. Hogy tudtad összeegyeztetni a kettőt?
Őszintén? Nemigen. (nevet) Akkorra már úgy beszippantott a főiskola, hogy bevallom, nem fordítottam sok energiát a felkészülésre. Esti tagozaton végeztem az Eötvös gimnáziumban. Sosem felejtem el, amikor a történelemtanár megkérdezte, mik a terveim érettségi után. Azt feleltem, hogy színésznő leszek. Akkor azt mondja, amit tud – felelte. Így vizsgáztam le az 1789-es francia forradalomból hármasra.
A diploma után, amikor elkezdted a pályádat az Operettszínházban, megmaradt ez a „mindennap csoda” érzés, vagy azóta árnyalódott a kép?
Megmaradt. De ez nem azt jelenti, hogy mindig minden akadálytalan lett volna. Például nagy és állandó kérdés a nagy szériákat játszó színészek életében, hogy hogyan lehet 300–400 előadás alatt megőrizni a frissességet, valamint azt, hogy a fásultság ne érje utol az embert. Nem rutinból jásztani, hanem minden pillanatot újra és újra ott megkeresni, mintha még sosem találta volna meg az ember. Ez komoly kihívás, de már akkor arra koncentráltam, ami boldogít, amikor elkezdtem a pályát – ez pedig azóta sem változott. A nehézségek csak útjelző táblák, amelyek terelgetnek, építenek. Nem haragudni kell rájuk, hanem megérteni az üzenetüket. A színháznak, főleg a zenés színháznak olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amivel képes az embereknek valóságos kapaszkodót adni a mindennapokhoz. A zenés színházban a zene gyógyító hatása különösen intenzíven érvényesül, mivel itt a művészet minden formája – dal, zene, mozgás, színjátszás – egységes élményként hatja át a nézőt. A zenés színház nem csupán szórakoztat, hanem katartikus élményt is nyújt: a dalszövegek érzelmi tartalma, a melódiák lelki rezonanciája és a színpadi történet együttesen. Ez a művészeti forma különösen alkalmas arra, hogy segítse az érzelmi intelligencia fejlődését és az empátia mélyülését, miközben a közös élmény révén csökkenti az elszigeteltség érzetét. Ennek lehetőségét átadni nemcsak boldogság, de kötelesség is. Felelősség, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy támogató, a művészetet gyakorló és értő családból származzon, mint mi. Nekem ugyanis van egy csodálatos és tehetséges húgom, Udvarias Anna, aki szintén színésznő.
A pályád teret engedett más érdeklődési köröknek?
Ha arra vagy kíváncsi, hogy az élet egyéb területei is érdekeltek-e, akkor azt mondom, hogy igen: a mikrobiológia például mindig is vonzott. Tényleges időm viszont sosem jutott valamilyen hobbi gyakorlására. A tanítás volt az, ami a színház mellett lekötötte minden energiámat és figyelmemet. 16 évig tanítottam; csodaszép időszak volt. Nem sok mindent sajnálok az életemben, de azt, hogy most nem tanítok, azt nagyon.
Mit üzennél a jövő nemzedékének?
Hinni és bízni a saját, a társaik, illetve a tanáraik tehetségében. Emellett lássanak világot, legyenek nyitottak még akkor is, ha az nem mindig könnyű. Szeressenek és hagyják magukat szeretni. Hallgassák meg a La Mancha lovagja című musical Álomdalát, mert ez egy gyönyörű példa arra, amit üzenni érdemes a jövő nemzedékének.
Mesélnél a mostani mindennapjaidról?
Van pár előadás, amiben színpadra állhatok, bár ritkábban. Most már jut arra is időm, amire korábban nem, például sokat foglalkozom az asztrológiával és a filozófiával. Ismét könyvet írok, az lesz a címe, hogy Egy szavam se lehet. Nyáron sokat tanultam angolul. A fejlődés az egyik kulcsszó, azt hiszem. Talán ezt a következő generációhoz szóló üzenethez hozzá lehet tenni: sose szűnjenek meg fejleszteni önmagukat. A szakmai fejlődés mellett az önfejlesztést se adják fel – ezt magamra nézve is fontosnak érzem. Ezt jól érzékelteti a következő anekdota is. Casalshoz, a világhírű csellistához érkezett egy újságíró interjút készíteni. Ekkor Casals már jóval nyolcvan felett járt. Amikor megérkezett hozzá, a mester épp gyakorolt. Az újságíró első kérdése az volt, hogy miért gyakorol 80 évesen, egy ilyen hihetetlen világkarrier után, amit maga mögött tudhat? Casals azt válaszolta: mert érzem, hogy fejlődöm.
Egyéb hírek
Élmezőnyben az SZFE a művészeti és művészetközvetítési képzési terület rangsorában
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) a Művészet és művészetközvetítés képzési területen a 21 hazai rangsorolt felsőoktatási intézmény közül országos szinten a 2. helyen áll az UNIside 2026 legfrissebb egyetemi rangsora szerint. A kiadvány kiemeli, hogy az SZFE különösen erős a hallgatói kiválóság és az oktatói minőség terén, miközben színművész képzése országosan a legnépszerűbb.
Mária örök útjairól – beszélgetés dr. Tari János operatőr-filmrendezővel
Dr. Tari János, operatőr-filmrendező, az SZFE egykori hallgatója, ma elismert oktatója egy ambiciózus dokumentumfilm-projektről mesélt nekünk. A készülő alkotás a Szűz Mária-kultusz európai kultúrtörténetét dolgozza fel. Melyek voltak a film mögött álló személyes motivációk, milyen szerencsés véletlenek adódtak a forgatás során és hogyan lehet hitelesen megjeleníteni ezt a hagyományt? – Többek között ezekről is kérdeztük az alkotót.
„Dolgozzunk gyomorból!” – Szabó Réka a Himnuszról, örökölt történetekről és a jelen kérdéseiről
A Magyar Kultúra Napján Szabó Rékával, az SZFE oktatójával és a Nemzeti Színház dramaturgjával arról beszélgettünk, hogyan él tovább a Himnusz személyes emlékezetünkben, miként lehet a kollektív történelmi tapasztalatokat ma is érvényesen megszólaltatni, és hol húzódik a határ tisztelet és újraértelmezés között a kortárs színház és irodalom világában.
Meghívó Dobri Dániel Béla DLA disszertációjának nyilvános védésére
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Dobri Dániel Béla DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Magyar siker az Egyesült Államokban: Somossy Barbara diplomafilmje a legrangosabb nyugati parti fesztiválok egyikén
Nagy büszkeséggel számolunk be arról, hogy az SZFE Filmrendező művész MA szakán 2023-ban végzett hallgatónk, Somossy Barbara Takarásban című diplomafilmje meghívást kapott az Egyesült Államok egyik legfontosabb rövidfilmes seregszemléje, a Dam Short Film Festival versenyprogramjába. Az Oscar-jelölt Koltai Lajos kreatív produceri közreműködésével készült alkotást több száz pályamű közül választották be a mindössze 12 nemzetközi filmet számláló mezőnybe.
Három nap zsongás a Hungexpón: az SZFE idén is bemutatkozott az Educatio Kiállításon
„Miből áll a felvételi?” és „Van-e esélyem bejutni?” – ezek voltak a leggyakrabban feltett kérdések a 2026. január 8–10. között megrendezett Educatio Oktatási Szakkiállításon, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem idén is saját standdal vett részt. A háromnapos rendezvény során az érdeklődők az egyetem hallgatóival, munkatársaival és számos oktatóval is találkozhattak, akiknek személyesen is feltehették kérdéseiket.
Adventi utazás címmel mutatott be vizsgafoglalkozást az SZFE harmadéves drámainstruktor osztálya
,,Egyetlen helyes gondolat megfordíthatja a sorsot” – ez a Senecától kölcsönzött idézet is lehetne az előadás mottója: osztályközösségünkben kiemelten fontosnak tartjuk, hogy egymásnak időt és meghallgattatást adjunk. Tudjuk, hogy egy mély beszélgetés, a csönd ereje és pár kedves gesztus sokat segíthet, főleg az ünnepekhez közeli időszakban.
Megjelent A televízió volt az életünk című kötet – az íróval, Babiczky Lászlóval beszélgettünk
Babiczky László életútja szorosan összefonódik a magyar televíziózás történetével: a kezdeti asszisztensi munkától a Pécsi Körzeti Stúdió vezető rendezői feladatain át a Magyar Televízió archívumának megmentéséig. 1974-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, tavaly vette át az ötvenéves diplomáját, valamint 2025. nyarán jelent meg A televízió volt az életünk című kötete, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
