„Egy szavam se lehet” – beszélgetés Udvarias Katalin, színművésszel

Milyen emlékeket őrzöl a főiskolás évekről?

Az élmény maradandó volt. Most úgy emlékszem, nem volt nehézségem, de persze ez csak egy mostani érzés, egészen biztosan voltak nehéz időszakok is. Több legendás tanárunk is volt: Vámos László volt az osztályfőnökünk, Ligeti Méri a tánctanár, Szilágyi Bea a játékmester és segédrendező, Pintér Tamás kezei alatt sajátítottuk el az akrobatika és a lovasképzés alapjait, Montágh Imre a beszédtechnikát, Fábri Edit pedig a hangképzést tanította. Szeretetben dolgoztunk, és minden napot csodának éltem meg.

Főiskola alatt kellett letenned az érettségit is. Hogy tudtad összeegyeztetni a kettőt?

Őszintén? Nemigen. (nevet) Akkorra már úgy beszippantott a főiskola, hogy bevallom, nem fordítottam sok energiát a felkészülésre. Esti tagozaton végeztem az Eötvös gimnáziumban. Sosem felejtem el, amikor a történelemtanár megkérdezte, mik a terveim érettségi után. Azt feleltem, hogy színésznő leszek. Akkor azt mondja, amit tud – felelte. Így vizsgáztam le az 1789-es francia forradalomból hármasra.

A diploma után, amikor elkezdted a pályádat az Operettszínházban, megmaradt ez a „mindennap csoda” érzés, vagy azóta árnyalódott a kép?

Megmaradt. De ez nem azt jelenti, hogy mindig minden akadálytalan lett volna. Például nagy és állandó kérdés a nagy szériákat játszó színészek életében, hogy hogyan lehet 300–400 előadás alatt megőrizni a frissességet, valamint azt, hogy a fásultság ne érje utol az embert. Nem rutinból jásztani, hanem minden pillanatot újra és újra ott megkeresni, mintha még sosem találta volna meg az ember. Ez komoly kihívás, de már akkor arra koncentráltam, ami boldogít, amikor elkezdtem a pályát – ez pedig azóta sem változott. A nehézségek csak útjelző táblák, amelyek terelgetnek, építenek. Nem haragudni kell rájuk, hanem megérteni az üzenetüket. A színháznak, főleg a zenés színháznak olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amivel képes az embereknek valóságos kapaszkodót adni a mindennapokhoz. A zenés színházban a zene gyógyító hatása különösen intenzíven érvényesül, mivel itt a művészet minden formája – dal, zene, mozgás, színjátszás – egységes élményként hatja át a nézőt. A zenés színház nem csupán szórakoztat, hanem katartikus élményt is nyújt: a dalszövegek érzelmi tartalma, a melódiák lelki rezonanciája és a színpadi történet együttesen. Ez a művészeti forma különösen alkalmas arra, hogy segítse az érzelmi intelligencia fejlődését és az empátia mélyülését, miközben a közös élmény révén csökkenti az elszigeteltség érzetét. Ennek lehetőségét átadni nemcsak boldogság, de kötelesség is. Felelősség, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy támogató, a művészetet gyakorló és értő családból származzon, mint mi. Nekem ugyanis van egy csodálatos és tehetséges húgom, Udvarias Anna, aki szintén színésznő.