„Egy szavam se lehet” – beszélgetés Udvarias Katalin, színművésszel
Udvarias Katalin 1974-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és tavaly vette át az arany díszoklevelét. Több mint fél évszázados pályafutása során számtalan főszerepet alakított, emellett 16 évig tanított, könyvet ír, és ma is aktívan dolgozik. Beszélgetésünkben a hivatás szeretetéről, a színészi lét kihívásairól, valamint a boldogság titkáról mesélt.
Korkedvezménnyel, nagyon fiatalon, 16 évesen került be a főiskolára. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy beadja a jelentkezését a színművészetire?
Már egy ideje ismerjük egymást, hiszen kollégák vagyunk, kérlek tegeződjünk, ebben a szakmában úgyis ez a komfortos.
Visszatérve a kérdésedre, magára a pillanatra nem emlékszem, mert nem egy konkrét, megragadható időponthoz kötődött, sokkal inkább valamiféle magától értetődő belső indíttatást éreztem, ami már pici gyerekkoromtól fogva bennem élt. Nem emlékszem olyan időkre, amikor ne ekörül forogtak volna a gondolataim. Marcaliban születtem, nagyanyám csodálatos asszony volt, a helyi színjátszó kör tagja, aki sokat énekelt. A szüleim is tehetséges emberek voltak, és ez abban is megmutatkozott, hogy mindketten pontosan látták, merrefelé igyekszem, s ezt az utat minden erejükkel támogatták a nulladik kilométerkőtől fogva.
Amikor már nagyobb lettem, úgy éreztem, mindent tudok és megváltom a világot. Ezen persze az ember ennyi idő távlatából már mosolyog, de nem azért, mert megkérdőjelezi ezt az érzést a 16 éves önmagában, hanem azért, mert megrendítő a fiatalok hite, ereje és bizalma az álmaikkal . Ez az, ami a mindenkori fiatalság igazi csodafegyvere, amivel, ha ügyesen bánik az ember, valóban elérheti a kitűzött célokat. Ebben a lelkiállapotban jelentkeztem a főiskolára. A mai napig meghatározó élmény az a 4 forduló, amin akkor túl kellett jutnom ahhoz, hogy sikeres felvételit tegyek.
Tudomásom szerint a mai napig elkísér az a vers, amivel kiálltál az utolsó fordulóban.
Jól tudod; Váci Mihály Volt egy életem című verséről van szó. Emlékszem, hogy mielőtt elkezdtem volna szavalni, leültem a színpad elejére, mire a bizottság elnöke, Vámos László nekem szegezte a kérdést, hogy mit csinálok. Azt válaszoltam, hogy ezt a verset a fűben ülve a fáknak és a madaraknak tudom csak elmondani. Hagyták. Abban az évben kétezer jelentkező volt csak a színészképzésre. Szerényen azt kellene mondanom: meglepett, hogy bekerültem – de nem lepett meg. Tudtam, hogy a főiskolán van a helyem.
Milyen emlékeket őrzöl a főiskolás évekről?
Az élmény maradandó volt. Most úgy emlékszem, nem volt nehézségem, de persze ez csak egy mostani érzés, egészen biztosan voltak nehéz időszakok is. Több legendás tanárunk is volt: Vámos László volt az osztályfőnökünk, Ligeti Méri a tánctanár, Szilágyi Bea a játékmester és segédrendező, Pintér Tamás kezei alatt sajátítottuk el az akrobatika és a lovasképzés alapjait, Montágh Imre a beszédtechnikát, Fábri Edit pedig a hangképzést tanította. Szeretetben dolgoztunk, és minden napot csodának éltem meg.
Főiskola alatt kellett letenned az érettségit is. Hogy tudtad összeegyeztetni a kettőt?
Őszintén? Nemigen. (nevet) Akkorra már úgy beszippantott a főiskola, hogy bevallom, nem fordítottam sok energiát a felkészülésre. Esti tagozaton végeztem az Eötvös gimnáziumban. Sosem felejtem el, amikor a történelemtanár megkérdezte, mik a terveim érettségi után. Azt feleltem, hogy színésznő leszek. Akkor azt mondja, amit tud – felelte. Így vizsgáztam le az 1789-es francia forradalomból hármasra.
A diploma után, amikor elkezdted a pályádat az Operettszínházban, megmaradt ez a „mindennap csoda” érzés, vagy azóta árnyalódott a kép?
Megmaradt. De ez nem azt jelenti, hogy mindig minden akadálytalan lett volna. Például nagy és állandó kérdés a nagy szériákat játszó színészek életében, hogy hogyan lehet 300–400 előadás alatt megőrizni a frissességet, valamint azt, hogy a fásultság ne érje utol az embert. Nem rutinból jásztani, hanem minden pillanatot újra és újra ott megkeresni, mintha még sosem találta volna meg az ember. Ez komoly kihívás, de már akkor arra koncentráltam, ami boldogít, amikor elkezdtem a pályát – ez pedig azóta sem változott. A nehézségek csak útjelző táblák, amelyek terelgetnek, építenek. Nem haragudni kell rájuk, hanem megérteni az üzenetüket. A színháznak, főleg a zenés színháznak olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amivel képes az embereknek valóságos kapaszkodót adni a mindennapokhoz. A zenés színházban a zene gyógyító hatása különösen intenzíven érvényesül, mivel itt a művészet minden formája – dal, zene, mozgás, színjátszás – egységes élményként hatja át a nézőt. A zenés színház nem csupán szórakoztat, hanem katartikus élményt is nyújt: a dalszövegek érzelmi tartalma, a melódiák lelki rezonanciája és a színpadi történet együttesen. Ez a művészeti forma különösen alkalmas arra, hogy segítse az érzelmi intelligencia fejlődését és az empátia mélyülését, miközben a közös élmény révén csökkenti az elszigeteltség érzetét. Ennek lehetőségét átadni nemcsak boldogság, de kötelesség is. Felelősség, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy támogató, a művészetet gyakorló és értő családból származzon, mint mi. Nekem ugyanis van egy csodálatos és tehetséges húgom, Udvarias Anna, aki szintén színésznő.
A pályád teret engedett más érdeklődési köröknek?
Ha arra vagy kíváncsi, hogy az élet egyéb területei is érdekeltek-e, akkor azt mondom, hogy igen: a mikrobiológia például mindig is vonzott. Tényleges időm viszont sosem jutott valamilyen hobbi gyakorlására. A tanítás volt az, ami a színház mellett lekötötte minden energiámat és figyelmemet. 16 évig tanítottam; csodaszép időszak volt. Nem sok mindent sajnálok az életemben, de azt, hogy most nem tanítok, azt nagyon.
Mit üzennél a jövő nemzedékének?
Hinni és bízni a saját, a társaik, illetve a tanáraik tehetségében. Emellett lássanak világot, legyenek nyitottak még akkor is, ha az nem mindig könnyű. Szeressenek és hagyják magukat szeretni. Hallgassák meg a La Mancha lovagja című musical Álomdalát, mert ez egy gyönyörű példa arra, amit üzenni érdemes a jövő nemzedékének.
Mesélnél a mostani mindennapjaidról?
Van pár előadás, amiben színpadra állhatok, bár ritkábban. Most már jut arra is időm, amire korábban nem, például sokat foglalkozom az asztrológiával és a filozófiával. Ismét könyvet írok, az lesz a címe, hogy Egy szavam se lehet. Nyáron sokat tanultam angolul. A fejlődés az egyik kulcsszó, azt hiszem. Talán ezt a következő generációhoz szóló üzenethez hozzá lehet tenni: sose szűnjenek meg fejleszteni önmagukat. A szakmai fejlődés mellett az önfejlesztést se adják fel – ezt magamra nézve is fontosnak érzem. Ezt jól érzékelteti a következő anekdota is. Casalshoz, a világhírű csellistához érkezett egy újságíró interjút készíteni. Ekkor Casals már jóval nyolcvan felett járt. Amikor megérkezett hozzá, a mester épp gyakorolt. Az újságíró első kérdése az volt, hogy miért gyakorol 80 évesen, egy ilyen hihetetlen világkarrier után, amit maga mögött tudhat? Casals azt válaszolta: mert érzem, hogy fejlődöm.
Egyéb hírek
Mit lát a néző? – új módszertani kötet jelent meg a színházi befogadás kutatásáról
Szeptember 3-án, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyhetes kulturális programsorozata, az Alkotóműhelyek Hete keretében mutatták be a Mit lát a néző? című hiánypótló színházszociológiai tankönyvet. A kötet 2025 áprilisában jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában, a Károli Könyvek sorozatban, szerkesztői Sepsi Enikő, az SZFE rektora és Szabó Attila, az egyetem oktatója. A kiadvány elméleti hátteret, gyakorlati módszereket és konkrét kérdőíveket kínál mindazoknak, akik színházi nézőkutatások megszervezésével kívánnak foglalkozni.
Mit lát a néző? És mi az a puskamikrofon? – Programajánló az Alkotóműhelyek Hetéről
Mindig is kíváncsi voltál, mit tanulnak a többiek? Televíziós szakra jársz, de érdekel a színpad világa? Esetleg rendezőként eljátszottál a gondolattal, milyen lehet bábszínészként életet lehelni a tárgyakba, vagy talán már profin vágod a filmet, de szívesen kipróbálnád magad egyszer a kamera mögött? Az Alkotóműhelyek Hete során pont erre lesz lehetőséged. Kezdjük együtt kreatívan az új tanévet!
„Nagyon vágytunk már egy ilyen osztályra” – bemutatkoznak az elsős bábszínészek osztályvezetői
Ellinger Edina és Ács Norbert ugyanolyan fanatikusai a bábművészetnek, annak szerepéről és oktatásáról is egyet gondolnak. Így nem meglepő, hogy huszonegy éve egymás szakmai támaszai, és hogy idén együtt indítanak osztályt az SZFE-n. Az elsős osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal velük beszélgettünk.
Ismét az Alkotóműhelyek Hete nyitja a tanévet
Pilátus alakja a színpadon, a homokból hogyan válik emlékezet és mit rejtenek az őserdő által benőtt maja városok. A korábbi évekhez hasonlóan számos érdekes előadással, programmal várjuk hallgatóinkat már szeptember első hetében, hogy kreatívan induljunk neki a közös munkának.
„Újra szívünkbe zártunk, Debrecen!” – Beszámoló a 2025-ös Nyári Akadémiáról
Az idei Nyári Akadémián 81 leendő elsőéves hallgató vett részt a cívis városban, hogy megismerkedjen jövendőbeli évfolyamtársaival, oktatóival, és nem utolsósorban azzal az egyedi „eszefés” életérzéssel, amely hamarosan mindennapjaik részévé válik. A HÖK és az egyetem vezetésének közös szervezésében megvalósuló egyhetes tábor gazdag kulturális, szakmai és közösségi programkínálattal várta a résztvevőket, így az oktatók és a hallgatók szeptember 5-én, a tanévnyitón már ismerősként üdvözölhetik egymást.
„Célunk, hogy minél több jó film szülessen” – bemutatkozik az SZFE dokumentumfilmes osztályvezető párosa
A 2025 szeptemberében induló osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal a dokumentumfilm-rendező művész MA osztályának vezetőivel, Barlay Tamással és Moys Zoltánnal beszélgettünk. A Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet oktatóival arra is kitértünk a felvételi eljárás menetének ismertetése mellett, hogyan találja meg egy dokumentumfilmes készülő alkotásának témáját.
Milyen egy casting a tévében? – elkísértünk három SZFE-s hallgatót
Különleges lehetőségben részesült egyetemünk három zenésszínművész-hallgatója, amikor részt vett az MTVA szereplőválogatásán. A Karrieriroda által szervezett castingon a hallgatók a színházi előadói készségeik kiegészítéseként betekintést nyerhettek a televíziós műsorvezetés világába is.
Egy tanév, egy akciófilm – így zajlott az első second unit képzés az SZFE-n
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2024-ben indított second unit-rendező képzés egyedülálló kezdeményezés a hazai felsőfokú művészképzésben. Az interjúban Gulyás Budával, a szak osztályvezetőjével beszélgettünk az elsőként végzett évfolyammal kapcsolatban szerzett tapasztalatairól, a szakma sajátosságairól és a jövő kihívásairól.
