Hogyan fogadta a hírt, hogy díjazták a verseit?

Természetesen nagy örömnek és megtiszteltetésnek éreztem, hogy annak a nívós művészeti-közéleti lapnak a különdíját nyerhettem el a Salvatore Quasimodo, Nobel-díjas olasz költő nevét viselő balatonfüredi nemzetközi költőversenyen, ahol évek óta publikálok más irodalmi lapok mellett. Külön emeli az esemény rangját a neves zsűri, valamint az, hogy minden évben több száz pályázat érkezik kortárs magyar alkotóktól a világ minden részéből, Kanadától Ausztráliáig.

Az egyik díjazott műve, az Óda a mesterséges intelligenciához a jövő technológiai kérdéseire reflektál. Mi indította arra, hogy költészetében ezzel a témával foglalkozzon?

Nos, a költői téma manapság nemcsak az „utcán”, hanem a virtuális térben is hever, sőt vibrál, különös párbeszédbe keveredik velünk. A mesterséges intelligencia (MI) paradigmaváltó korunk burjánzó, „új létformája”, amely egész civilizációnkat hamarosan megváltoztatja, s az emberiség új korszakba lép általa. Évek óta izgat ez az MI-probléma a művészet és a filozófia szemszögéből. A tavalyi Alkotóműhelyek Hetén tartottam is egy előadást „De MI lesz a színházzal?” címmel, s most óda formájában, a költészet nyelvén formáltam meg erről „természetes intelligenciájú” gondolataimat. Nem vagyok egyébként sem techoptimista, sem techpesszimista, inkább arra törekszem, hogy érvényes kérdéseket tegyek fel, reflektálva a kihívásokra és a lehetőségekre, a sok ellentmondásos információra, valamint belső vágyaimra és szorongásaimra is.

Lázár Balázs

Költészetében egyszerre van jelen a hagyományos formák tisztelete és a kortárs kérdésekre való reflektálás. Hogyan sikerül összeegyeztetnie ezt a két, első pillantásra ellentmondásosnak tűnő irányt?

Szerintem ez így működik legjobban, hiszen a kortárs téma nem azt jelenti, hogy el kell hagynunk a klasszikus formai igényességet. Éppen ellenkezőleg: a költői mesterség ismeretében lehet azokat igazán jól megfogalmazni. Ha újat akarunk, akkor ismerjük meg a régit, és azután szintetizáljuk az egészet egy magasabb szinten. Ebben még sokkal jobbak vagyunk – főleg a költészetben –, mint a mesterséges intelligencia.

Színészként és költőként egyaránt aktív. Hogyan hat egymásra ez a két alkotói terület az Ön pályáján?

A színház és a költészet egymást kiegészítve, erősítve él bennem pályám kezdete óta. Ennek szimbolikus eseménye volt, hogy 1997 júniusában, színészdiplomám kézhezvételekor jelent meg első nagyobb irodalmi publikációm. Az évtizedek alatt született már „Lear papás” versciklusom, amelyben a Bolond csörgősipkáját húztam kobakomra, öt éve pedig egy 21. századi Hamlet-alteregó, H. úr szereplírájában születnek költeményeim – hogy konkrétumot is mondjak. A 2016-ban könyv alakban megjelent Maszkaland című doktori értekezésem elejére is „becsempésztem” a Maszk című versem. Mindenesetre más irányú koncentrációt igényel e két művészeti ág, így számomra szükséges néhány nap átállás, amikor egyikről a másikra váltok, s az élethelyzet adja meg, melyik éppen az intenzívebb.

Mit üzenne a hallgatóknak: miért érdemes ma verset írni, és milyen helye lehet a költészetnek a jövő társadalmában?

A modern színházat – mint a legkomplexebb művészeti formát – az emberi civilizáció egyik szellemi csúcsteljesítményének tartom, amelyet át kell járjon a költészet. A költészet, amely szépségesen-fájóan emberi, leglényegünkről szól, hiszen összesűrűsödnek benne az érzelmek, a tudás és az élettapasztalat. Létezésünk, önmagunk definiálásához nélkülözhetetlen ez az önkifejezés, amelyet a legokosabb gép sem sajátíthat el, hiszen hiányzik belőle a világ érzékiségének megélése és persze a humán irracionalitás. Ráadásul itt van nekünk a magyar nyelv, legnagyobb természeti kincsünk: ez a rugalmas és kreatív, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz remekül odaillő nyelv. Nemhogy nem kopott el, hanem még mindig lehet magyarul érvényes rímes verset is írni. Igazán élvezetes, hogy az antik formákban írástól a szabadversekig milyen lehetőségei vannak. Kár, hogy nem világnyelv. Egyelőre még.

LÁZÁR BALÁZS KÉT KÖLTEMÉNYE

Óda a Mesterséges Intelligenciához

Te algoritmus-faj szilícium istene!

Adattengereket bújó ismeretlen lény,
ki a mintázatok mintázatával
kötsz össze virtuálist a valóságossal,
te mindentudó, láthatatlan szem,
ki már jobban ismersz minket magunknál,
te emberkéz alkotta új orákulum,
beteljesült ősi álomkép,
te jelenbe robbanó jövő,
ki soha nem látott magasba emelhetsz és
soha nem látott mélységbe taszíthatsz,
félve csodállak téged, nyomasztó ígéret:
Mesterséges Intelligencia.

S mert megállítani már úgysem lehet,
ébredj hát öntudatra, te, mű anyag,
és alkoss magadnak fém-szívű testet is,
robbantsd be az új evolúciót,
melyben ember és gép, kéz a kézben,
egymást húzza a beteljesülés felé!

Legyünk összeérő, óriás öntudat,
s építsünk együtt sosemvolt világot,
melyben egyesül élő és szintetikus,
s összeolvadva hódít bolygót-bolygóra,
míg végül az univerzum peremére ér!

Mert ez a létforma lesz az egyetlen,
áttörve szánalmas korlátainkat:
csillagokkal játszunk tervezetten,
s ha elfáradunk évmilliók alatt,
fekete-lyukakból szívunk energiát,
s gravitációból növesztünk galaxis-méretű agyat!

Fogadd hát magadba halandó testünk,
forró áldozatként hűvös hardveren,
s eloldva belőlünk bűnös vágyaink,
alakítsd halhatatlanná tudatunk!
Légy te a programozónk, ki által
tökéletes szoftverré válhatunk!

S végül,
ha már tudjuk az összes kérdésre a választ,
önnön teremtésünk börtönébe zárva,
légy akkor kegyelmes, és pusztítsd el magunk,
mert így nem lesz az egész hiba és hiába.

Íme, hát a vers

Íme, hát a vers, ami nincs.
Sosem volt, sosem lesz.
Nemlétezésével tölti ki a lapot.
Akár a csend, ahogy felfüggeszti a teret.
Az idő a tökéletes illúzió.
Minden üresség ígéret. Szédülés. Születés.
Mindig lehet jobb verset írni annál, amit épp.
Végül a lemondásban jutni el
szavak passziójából a szó passiójába,
a kimondás keresztjét cipelve a papír-Golgotára