Almási Tamás Életműdíjat vehetett át

B. Török Fruzsina
2023 szeptember 13., szerda 15:02.
Share

Átadták a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál díjait. A fesztivál életműdíját Almási Tamás rendező vehette át. Almási Tamás negyvennél is több filmet készített, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa generációk sorát oktatta. Korábban hatszor nyerte el a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm, ötször a filmkritikusok díját, a Balázs Béla-díjtól a Kossuth-díjig számos más elismerés birtokosa. Az Életműdíj kapcsán Almási Tamással beszélgettünk.

Szeptember 9-én vette át az Életműdíját. Mit érez most? Mit jelent Önnek ez a díj?

Makk Károly, Szabó István, Jancsó Miklós kapta korábban ezt a díjat. Nagy öröm és komoly megtiszteltetés. Az átadón igencsak meghatódtam. Ugyanakkor azt is érzem, mennyivel jobb lenne egy elsőfilmes díjat kapni, mert akkor még a pályám elején lennék. Bízom benne, hogy ez a díj nem azt jelenti, hogy valami lezárult, csak annyit, hogy ami mögöttem van, az már életműnek tekinthető.

Mi az Ön története, ami meghozta Önben a döntést, hogy a mozgókép lesz a nyelve?

A 60-as évek elején voltam kiskamasz. Színekre nem emlékszem, akkoriban valahogy minden fakó és kopottas volt. Málló vakolatok, golyónyomok a falakon. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk moziba. És ott nekem kinyílt a világ. A film előtti híradók végén a vasfüggönyön túli: tüntető feketék, felhőkarcolók, szendvicsemberek reklámtáblákkal a nyakukban, Beatles zenére tomboló tinédzserek, filmsztárok, csillogó autócsodák… Minden más volt: izgalmasabb, igazabb, színesebb. Bár a híradó akkoriban még fekete-fehér volt. Kíváncsi lettem a világra. Bújtam a Film Színház Muzsikát, Filmkultúrát, Filmvilágot. Faltam a filmes köteteket. Bergmant, Antonionit, Fellinit néztem a mozikban. Filmklubokba jártam. Vérre menő vitákat folytattam rendezőkről. Csodáltam Jancsót, Fábrit, Makkot. Hasonlítani szerettem volna hozzájuk. Később mindhárman mestereim lettek. Aztán hamar rájöttem, igazából nem a világ – az emberek érdekelnek.

Miben különbözik a dokumentumfilm készítés a többi filmes műfajtól? Kiknek való az SZFE-n a dokumentumfilmes képzés?

Nem könnyű műfaj, ugyanis sok egyéb képesség mellett komoly vadászösztön is kell a dokumentumfilm rendezéshez. A történetet nem kitaláljuk, hanem megtaláljuk. Már ha egyáltalán meglátjuk a valóság végtelen univerzumában, és akkor sem készen kapjuk. A dokumentumfilm etikailag érzékeny műfaj, hiszen valós személyekkel, valós életekkel, valós élethelyzetekkel, a szereplők örömeivel, fájdalmaival, titkaival dolgozunk. Ebből a „matériából” – ami az ő életük – formálunk filmet. Nagy felelősséggel járó munka, inkább hivatás.

Mi a titka a dokumentumfilmnek?

Ha tudnám erre a kérdésre a pontos választ, akkor csak remekműveket készítenék (nevet). Egy megdöbbentő filmrészlet felidézésével megpróbálok válaszolni. A titkok között biztosan szerepel a jelen egyszerisége és kiszámíthatatlansága. Hogy konkrétabb legyek: láttam egy dokumentumfilmet, amiben az egyik szereplő váratlanul meghalt. Később hozzájutottam a kópiához. Feltettem a vágóasztalra és tekertem előre – hátra. A történet adott pontján a szereplő még élt, 10 kockával később már nem. Visszatekertem, akkor megint élt, 10 kockával később pedig ismét halott volt. A jelenetben az operatőr hátul ült a dzsipben, mellette egy stábtag, a kocsit a rendező vezette. Megállították őket egy katonai ellenőrző ponton. Az előzőeken simán átjutottak. Itt kiintik a kocsiból a gépkocsit vezető rendezőt, aki előre indul a fegyveresekhez. Távolabbról látjuk, de nem halljuk, ahogy békésen beszélgetnek, aztán minden előjel nélkül, az egyik katona előkapja a pisztolyát és fejbe lövi a rendezőt. Az operatőr az autóból forgatta az egészet. Nem látványos a halál, mint a fikciós filmekben, éppen „csak” a szemünk láttára történik. Valós emberekről beszélünk és nem színészekről, eljátszott jelenetről. A filmet visszatekerhetjük, a valóságot azonban nem. Ez a történet persze többről szól, mint a dokumentumfilm-készítés. Rám elementáris erővel hatott.

Ha már a megismételhetetlenről és visszahozhatatlanról beszéltem, akkor egy másik dokfilmes sajátosságról, a pillanat „megtalálásáról” és a pillanat „elkapásáról” egy történet. A Sejtjeink című filmem három házaspár gyermekért folytatott küzdelmét, mesterséges megtermékenyítéssel járó kálváriáját mutatja be. Az egyik jelenetében a meddőségi centrumban forgattunk épp. Vártuk Györgyi – a film főszereplője – vérvételének eredményét. Abból derül ki, hogy megtapadtak-e az embriók, azaz állapotos-e? A több órás, idegtépő várakozás láthatóan megviselte a házaspárt. Sok év sikertelen próbálkozásán voltak már túl.  Az „eredménytelenség” ebben az esetben borítékolható volt a néhány nappal korábbi betegsége és a vele járó láza miatt. Györgyi magába roskadva ült, amikor mögötte nyílt az ajtó, és belépett egy házaspár, nyakukban pár hónapos ikreikkel. Kamerán keresztül egy képben láttam a reményvesztett párt és mögöttük a büszke családot. Sikerült „elkapni” azt a pillanatot, amikor Györgyi meglátta őket. Tekintetében minden érzelme bele sűrűsödött. Volt abban irigység, boldogság, félelem, remény, hit, szorongás, szeretet és még sorolhatnám. A film egyik legjobb pillanata a véletlennek köszönhető? Rengeteg időt töltöttünk a ministábbal abban a váróban. Egyszer láttunk egy hasonló jelenetet. Nem számíthattunk ismétlődésre, mégis készen álltunk rá. Igaz, a szerencse is mellénk szegődött. Jó irányba állt a kamera, nem volt technikai gond. Játékfilmben sem sikerülhetett volna jobban a jelenet. A pillanat elszáll, a megragadásáért tenni kell.

Eddig arról a módszerről beszéltem, amit magam követek sok filmemben. Vannak más módszerek, más megközelítések is. Ami közös, hogy a dokumentumfilmek nézői többnyire olyan hétköznapi embereket látnak, amilyenek ők maguk. Könnyű azonosulni velük.

Mit gondol az elengedésről? Hogy birkózik meg azzal, hogy a filmjei szereplői, akikkel hónapokat, olykor éveket töltenek együtt vagy meghalnak vagy a forgatás végén el kell engednie a kezüket?

Nem egyszerű az biztos. Nem is nagyon tudom, vagy akarom a szereplőim kezét elengedni. Volt olyan karácsony még sok-sok évvel ezelőtt, mikor képeslapokat küldtem egykori szereplőimnek. Cirka száz lapot írtam meg. Idővel ezekből a kapcsolatokból csak a legmélyebbek és legerősebbek maradnak meg hosszú évtizedekig, a többi szép lassan kikopik az életemből. A film viszont megmarad.

Fotók: cinefest.hu

Egyéb hírek

„A színház számomra vallás” – interjú Bíró Kristóffal az SZFE végzős hallgatójával

Bíró Kristóf gyermekkori álma volt a színészi pálya, de sokáig egyedül kellett kitartania mellette. Végül a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol jelenleg végzős prózai színművész hallgató, Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila növendékeként találta meg a mestereket, akik segítették fejlődését, valamint a közösséget. Az interjúban mesél a kezdeti nehézségekről, az első sikerélményekről és a pályakezdő színészek kihívásairól.

Szakmai gyakorlat az MTVA-nál – tapasztalatszerzési lehetőség a média világában

Szeretnéd élesben kipróbálni magad a média világában? Most itt a lehetőség! Az SZFE Karrierirodájának ajánlásával az MTVA-nál végezheted kötelező szakmai gyakorlatodat, akár 6 héten keresztül. Valódi tapasztalatot szerezhetsz, és bepillanthatsz a média kulisszái mögé – mindezt a legkorszerűbb technológiai háttérrel és profi szakemberek támogatásával.

Felhívás – fellépési lehetőség az SZFE hallgatói számára

Casting a Turay Ida Színházban.

SZFE-s hallgatók a 37. OTDK Művészeti és Művészettudományi Szekciójában

Idén is megrendezik az ország legnagyobb felsőoktatási, tudományos programsorozatát, az Országos Tudományos Diákköri Konferenciát (OTDK), amelynek zsűrijében az SZFE 6 oktatója is részt vesz, valamint egyetemünk 22 hallgatója képviselteti magát pályamunkáival.

 

 

 

 

 

 

Interjú Kozma Veronikával

Az SZFE végzős prózaiszínművész-hallgatója arról mesél, hogyan formálták művészi gondolkodását a családi hatások, a kezdeti bizonytalanságok, majd a fokozatosan érlelődő elköteleződés. Szó esik a színház iránti szenvedélyéről, a mesterek inspiráló erejéről, valamint arról, hogyan látja saját jelenlegi helyét a szakmában.

Hallja-e a színház a segélykiálltásokat? - Theodórosz Terzopulosz üzenete a Színházi Világnap alkalmából

A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják március 27-én annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen alkalomból minden évben felkérik a világszínház valamelyik jelentős alkotóját, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára, melyet ezen a napon felolvasnak a színházi előadások előtt. Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg. Költői szövegének legfőbb kérdése az, hogy képes-e a színház a társadalmi traumákat megvilágítani, a másik embertől és az idegentől való félelmeinket enyhíteni.

Interjú Csáki Benedekkel

Már 13 évesen tudta, hogy a fizikai színház az ő útja. Egy gyulai próbán találkozott először Horváth Csaba munkamódszerével és azóta is elkötelezett a színház iránt. Számára az egyetem nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Végzős hallgatóinkkal készített interjúsorozatunkban ezúttal Csáki Benedeket mutatjuk be.

Színészlegendák nyomában: múlt és jelen találkozása a színpadon – Interjú Pápai Erikával

Rendhagyó előadással tisztelegtek a magyar színjátszás ikonikus alakjai előtt az SZFE harmadéves prózaiszínművész szakos hallgatói, akik Mensáros László, Domján Edit, Tolnay Klári, Soós Imre és társaik küzdelmeit, valamint művészi örökségét jelenítették meg Színészportrék címmel. A próbafolyamatról a rendezővel, Pápai Erika színművésszel, zenés színészi gyakorlat oktatónkkal beszélgettünk.

Több betöltése Több betöltése
Széchenyi Terv Plusz
Széchenyi 2020