Interjú Csáki Benedekkel
Már 13 évesen tudta, hogy a fizikai színház az ő útja. Egy gyulai próbán találkozott először Horváth Csaba munkamódszerével és azóta is elkötelezett a színház iránt. Számára az egyetem nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Végzős hallgatóinkkal készített interjúsorozatunkban ezúttal Csáki Benedeket mutatjuk be.
Mi vezetett téged az SZFE-re, illetve miért éppen a fizikai színházi rendező és koreográfus szakot választottad?
Még 2014-ben, a Gyulai Várszínházban láttam a Forte Társulat előadását, a Toldit, amelyet Horváth Csaba rendezett. Épp múzeumlátogatáson jártunk a várban, amikor Csaba a társulattal próbált. Belekukkantottam a próbafolyamatba, és azonnal éreztem, hogy ehhez a világhoz szeretnék tartozni. Korábban táncosnak készültem, így a mozgás mindig is fontos szerepet játszott az életemben, Csaba pedig a fizikai színház mestere, ami alapvetően mozgásközpontú színházi forma. A próba után odamentem hozzá, és megkérdeztem, mikor lehet felvételizni az osztályába. Ő mosolyogva csak annyit felelt, hogy ehhez még egy kicsit nőnöm kell – akkor mindössze 13 éves voltam. 2020-ban érettségiztem, és szerencsére épp abban az évben indult fizikai színházi rendezőosztály – amelybe végül fel is vettek.
Milyen emlékeket őrzöl a felvételidről?
Akkor kerültem be az egyetemre, amikor a koronavírus-járvány miatt minden rendhagyó módon zajlott. Az első rostát online kellett teljesítenem, ami önmagában is szokatlan kihívás volt. A második fordulót már az Ódry Színpadon tartották – számomra ez különösen emlékezetes maradt. A színpadon volt egy mélyedés, egy aknaszerű rész. Mivel nem ismertem a teret és a feladat megkívánta, hogy teljes erőbedobással dolgozzak, gondolkodás nélkül beleugrottam ebbe a sötét nyílásba anélkül, hogy tudtam volna, hová vezet. Szerencsére semmi baj nem történt, de Csaba rögtön meg is kérdezte tőlem – persze humorosan –, hogy ezt mégis hogyan gondoltam. Őszintén feleltem: számomra nem volt kérdés, hogy mindent meg akarok tenni az ügy érdekében. A harmadik rostán már kifejezett nyugalmat éreztem. Tudtam, hogy itt a helyem, és ha nem ide kellene járnom, nem érezném magam ennyire otthonosan. Ez a bizonyosság adott egyfajta kiegyensúlyozottságot, amikor a végső próbatétel után lejöttem a színpadról.
Milyen rendezéseid voltak eddig?
Az első egyetemi rendezésem a Chicago volt a bábszínészosztállyal, majd ezt követte a Tempefői, amelyet az akkori másodéves színművész- és a harmadéves dramaturgosztállyal közös produkcióként vittem színre. Harmadéves koromban lehetőségem nyílt viszont a saját osztálytársaimat is rendezni, és a Szkéné Színházban bemutathattuk Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjének színpadi adaptációját – Magyarországon először. Jelenleg a másodéves zenésszínművész-osztállyal dolgozom együtt, emellett nemrég mutattuk be Pintér Béla Parasztoperáját a negyedéves zenésszínművészekkel.
Mit jelent számodra az SZFE, és milyen tapasztalatokat szereztél a képzés során?
Az SZFE-n rengeteg olyan lehetőséghez jutottam, amelyek – úgy gondolom – hosszú távon is meghatározzák a szakmai pályafutásomat. Különösen nagyra értékelem az osztályok közötti együttműködéseket, amelyekért végtelenül hálás vagyok, hogy megvalósulhattak. Az SZFE-n több osztály előadását is rendezhettem, ami óriási tapasztalatot adott. Érdekes módon nem igazán volt rám jellemző, hogy saját magam válasszak anyagot, majd ahhoz hívjak alkotótársakat. Ehelyett legtöbbször az osztályok vagy osztályfőnökök kerestek meg, hogy segítsek létrehozni az előadásukat.
Hogy járult hozzá az egyetem ahhoz, hogy rátalálj a saját utadra?
Az egyetem számomra nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Hiszek a közösségi színházban: számomra ez azt jelenti, hogy a nézők alkotják az egyik közösséget, az alkotók és a játszók pedig a másikat, majd ennek a két pólusnak a találkozása hozza létre az előadást. Nem hiszek abban, hogy egy színházi koncepció önmagában, légüres térben is képes lenne működni. Mindig egy adott közeghez, egy adott közönségnek szeretném létrehozni az előadásokat, mert meggyőződésem, hogy produkció is csak akkor létezhet igazán, ha van egy fontos ügy, amiért egyáltalán megszülethet.
Kik azok az oktatók – legyenek mesterek vagy mentorok –, akiktől véleményed szerint a legtöbbet tanultál az SZFE-n?
Egyértelműen a két osztályfőnökömet emelném ki: Horváth Csabát és Rába Rolandot. Olyan színházi gondolkodásmódot sajátíthattam el tőlük, amely mindig visszaköszön a munkámban – nincs olyan helyzet, amikor ne hivatkozhatnék rájuk, vagy ne számíthatnék az általuk adott útravalóra. Horváth Csabától az absztrahálás lehetőségét tanultam meg: azt, hogy a testtel dimenziókat nyithatunk meg, valamint, hogy a térbeli elhelyezkedés önmagában is jelentéssel bírhat. Rába Roland pedig az, akitől az összes jelenlegi színészi tudásomat kaptam. Egy alkalommal, amikor megkérdeztem tőle, hogyan kell elmondani egy verset, egyszerűen azt felelte: „Nem tudom.” Értetlenkedve kérdeztem tovább, hogy „Akkor mégis ki tudja?” Mire így válaszolt: „Én biztos nem, nincs nálam a bölcsek köve, de keressük meg együtt.” Ez a hozzáállás óriási hatással volt rám. Megértettem, hogy egy szerep megformálására soha nincs egyetlen helyes út – mindig több lehetőség kínálkozik és maga a közös keresés a lényeg.
Rajtuk kívül fontos megemlítenem még Gál Esztert és Farkas Zoltán „Batyu”-t, akiktől nemcsak mozgást tanultam, hanem olyan alkotói világszemléletre is felhívták a figyelmem, amit rendezőként és előadóként is hasznosítani tudok.
Milyen terveid vannak az egyetem után, amikor már mint diplomás művész lépsz majd ki a színház világába? Önálló társulatban gondolkodsz, vagy inkább egy meglévőhöz szeretnél csatlakozni? Mi inspirál most leginkább?
Elsősorban vidéki kőszínházakban szeretnék rendezni, mert úgy érzem, ez a közeg biztosítaná számomra azt a szakmai fejlődést és anyagi stabilitást, amire szükségem van. Ugyanakkor, ha az időm engedi, szeretnék egy kisebb alkotói közösséget is létrehozni – egy maroknyi csapatot, akikkel Budapesten vagy bárhol másutt közösen dolgozhatnánk. Ez a két, látszólag ellentétes irány számomra teljesen összeegyeztethető és egyformán izgalmas: a kőszínházi munka rendszert és struktúrát biztosít, míg a szabadúszó lét szabadságot és kísérletezési lehetőséget.
Alapvetően azért inkább rendezőként képzelem el a jövőmet, de ha alkalmazott koreográfusi, netán zeneszerzői vagy színészi feladatok találnak meg, azokra sem mondanék feltétlenül nemet. Ezeket a területeket inkább kedvtelésből vagy szerelemből művelem, ezért az ilyen jellegű felkéréseket jóval megfontoltabban választanám meg.
Van olyan munkád az SZFE-n, amely különösen meghatározó volt számodra? Ha igen, melyik és miért?
Egyértelműen a Tempefői bemutatója az, amelyiket kiemelném. Ennek a rendezésnek különös jelentősége volt számomra, hiszen előttem már három egyetemi hallgatót is felkértek a projektre, de egyikük sem tudott igazán kapcsolódni az anyaghoz. Végül alig egy hónappal a bemutató előtt fordultak hozzám azzal a kéréssel, hogy mentsem meg az előadást. Ez jólesett, mert ekkor tapasztaltam meg igazán, hogy ha ilyen rövid idő alatt képes vagyok létrehozni egy működő produkciót, akkor talán valóban lehet keresnivalóm ezen a pályán. Különlegessé tette a munkát az is, hogy öt dramaturggal dolgozhattam együtt. A szövegkönyv írói is aktívan jelen voltak a folyamat során, így egészen új aspektusból tapasztalhattam meg a színházcsinálást: első alkalommal dolgozhattam együtt élő szerzőkkel, akik folyamatosan alakították az anyagot. Emellett rendkívüli lehetőség volt, hogy valódi színházi térben próbálhattunk – egyetemistaként ez korántsem magától értetődő. A produkciót a Funtek Frigyes és Quintus Konrád által vezetett színművészosztály adta elő, akiknek lenyűgözött a nyitottsága és a profizmusa. A rendkívül rövid próbaidő miatt nem volt lehetőségünk hosszas közös keresgélésre vagy demokratikus döntéshozatalra – szigorú fegyelemre és határozott irányításra volt szükség. Az osztály rám tudta bízni magát, én pedig egyértelmű vezetéssel tudtam őket irányítani, mindenféle felesleges egoütközés és vita nélkül. Nagyon sokat tanultam tőlük, amiért ezúton is hálával és szeretettel gondolok rájuk.
Egyéb hírek
SZFE-s hallgatók a 37. OTDK Művészeti és Művészettudományi Szekciójában
Idén is megrendezik az ország legnagyobb felsőoktatási, tudományos programsorozatát, az Országos Tudományos Diákköri Konferenciát (OTDK), amelynek zsűrijében az SZFE 6 oktatója is részt vesz, valamint egyetemünk 22 hallgatója képviselteti magát pályamunkáival.
Interjú Kozma Veronikával
Az SZFE végzős prózaiszínművész-hallgatója arról mesél, hogyan formálták művészi gondolkodását a családi hatások, a kezdeti bizonytalanságok, majd a fokozatosan érlelődő elköteleződés. Szó esik a színház iránti szenvedélyéről, a mesterek inspiráló erejéről, valamint arról, hogyan látja saját jelenlegi helyét a szakmában.
Hallja-e a színház a segélykiálltásokat? - Theodórosz Terzopulosz üzenete a Színházi Világnap alkalmából
A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják március 27-én annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen alkalomból minden évben felkérik a világszínház valamelyik jelentős alkotóját, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára, melyet ezen a napon felolvasnak a színházi előadások előtt. Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg. Költői szövegének legfőbb kérdése az, hogy képes-e a színház a társadalmi traumákat megvilágítani, a másik embertől és az idegentől való félelmeinket enyhíteni.
Színészlegendák nyomában: múlt és jelen találkozása a színpadon – Interjú Pápai Erikával
Rendhagyó előadással tisztelegtek a magyar színjátszás ikonikus alakjai előtt az SZFE harmadéves prózaiszínművész szakos hallgatói, akik Mensáros László, Domján Edit, Tolnay Klári, Soós Imre és társaik küzdelmeit, valamint művészi örökségét jelenítették meg Színészportrék címmel. A próbafolyamatról a rendezővel, Pápai Erika színművésszel, zenés színészi gyakorlat oktatónkkal beszélgettünk.
Nagy siker a Fejes Szabolcs rendezésében bemutatott Liliom
Molnár Ferenc klasszikusát a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező szakos hallgatója, Fejes Szabolcs állította színpadra a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A fiatal rendező, aki a hallgatói évek során már több produkcióval is bemutatkozott, ezúttal a Liliomot tette sajátos látásmóddal és különleges rendezői koncepcióval személyessé és aktuálissá.
Antifilozófusok az SZFE-n
A Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a L’Harmattan Kiadó közös kiadásában megjelenő SZFE Könyvek sorozat új kötete Kocziszky Éva Antifilozófusok II. Radikális gondolkodás a művészet tükrében című műve. A nemrég megjelent monográfia tudatosan is törekszik a közérthetőségre, így az SZFE másod- és harmadéves dramaturgjai a könyvben szereplő gondolatokra reflektálva kísérletet tettek arra, hogy élménypedagógiával színre vigyék a könyvben szereplő filozófusok gondolatait.
„A színház komplexitása fogott meg” – Interjú Ferenczy-Nagy Boglárkával, az SZFE végzős hallgatójával
Az ókori görög drámák inspirálják, saját darabjaiban pedig a mai társadalmi kérdéseket boncolgatja. Végzős hallgatóinkat bemutató sorozatunkban most fizikai színházi rendező és koreográfus szakos hallgatónk, Ferenczy-Nagy Boglárka mesél művészi útjáról, egyetemi éveiről és jövőbeli elképzeléseiről.
Nemzetközi turnéra indul Herczeg T. Tamás rendezése
Hét határon túli helyszínen mutatják be a közeljövőben a Békéscsabai Jókai Színház Idegenek és ismerősök című darabját, amelyet Zalán Tibor írt Munkácsy Mihály és Jókai Mór fiktív találkozásáról. A darabnak a rendező és egyben az SZFE intézetvezetője, Herczeg T. Tamás személyén túl is számos közös vonatkozása van az egyetemmel.
