„Az ismert történeteket is úgy érdemes rendezni, mintha valaki először hallaná” - interjú Fejes Szabolccsal

– A pécsi felkérés hogyan érkezett?
– Most vagyok negyedéves, és a harmadik féléves vizsgarendezésemet, a Fekete barátot nézte meg Lipics Zsolt, ami után felhívott, hogy szeretne meghívni a színházába. Egyébként ez egy rendező pályájának organikus fejlődése. Az embert felveszik az egyetemre, ott csinálja a kis vizsgáit. A kis vizsgáit megnézik a nagy színházigazgatók, és ha tetszik, amit látnak, meghívják őket a nagy színházakba kis előadásokat csinálni. Ha jól sikerülnek ezek a kis előadások, akkor jönnek a nagy előadások és lényegében így indul el egy rendező pályája.

– Mennyire nehezítette meg az opera, mint műfaj a rendezést?
– Kezdetben nagyon. Pláne úgy, hogy amikor a felkérés jött, én nem hogy nem rendeztem operát, de azért túl sokat nem is láttam, ezért a felkészülést egy terjedelmes kutatómunkával kezdtem.     Az opera bizonyos értelemben egy nagyon avítt műfaj, nagyon sok szabály és törvényszerűség köti, ami a prózai színház felől szinte érthetetlen. Eleinte ezeket a szabályokat a lehetőségekhez mérten feszegettem, de egy ponton be kellett látnom, hogy nem önmagukért vannak, vagy művészi gőgből fakadnak, hanem egy általam eddig ismeretlen csoda létrejöttét szolgálják.

– Milyen hosszú lett az előadás?
– A felkérés operabeavatóra érkezett, az hangzott el a színház részéről, hogy az eredeti operának egy summázott verziója legyen, ami a hardcore opera rajongóknak szentségtörés. Az az álláspont, hogy operát nem húzunk, holott amennyire beleástam magam, ez teljes abszurdum. Például senkinek nem jutna eszébe Shakespeare-t húzás nélkül játszani. Shakespeare nem kisebb zseni, mint Mozart, mégis Shakespeare-t húzzuk, Mozartot meg nem. Pedig aki a zenét érti, az ugyanúgy meg tudja találni bizonyos hangnemek közt a váltóhangokat, hogy hogyan lehet egyik részről kötni a másikat. Végül egy óra tíz perc lett az előadás hossza, és nagyon örülök, hogy ebben a rövid időtartamban sikerült a teljes sztorit elmesélni, ráadásul a fő áriák és a legerőteljesebb zenék is mind elhangzanak.

– Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy rendező szeretnél lenni? Hogy kerültél az SZFE-re?
– Én szerintem mindig rendező akartam lenni, már akkor is, amikor azt se tudtam, hogy van ilyen szakma. De persze nem indult ennyire egyértelműen. Pápán születtem, anyukám és apukám is katona, tehát nem nagyon voltak sem értelmiségi, sem művész felmenők a családban. Egy mezei általános iskolába jártam, ott volt egy portás, akinek volt egy kis tévéje, és mindig régi színházi közvetítéseket nézett. Mivel jóban voltunk, néha behívott, hogy nézzem én is. Azt hiszem, akkor gondoltam először, hogy ez tök jó. Majd felvételiztem Pécsre, ahol egy      művészeti gimibe jártam, és nagyon sokáig azt hittem, hogy színész akarok lenni. Szerintem minden rendező valahol egyszer mélyen színész akart lenni, kivéve azok, akik a képzőművészet vagy a táncművészet felől érkeznek. A klasszikus értelemben vett színházrendező szerintem elsősorban színész gondolkodású.

– Akkor mi billentett át téged a rendezés felé?
– Az, hogy borzalmasan játszottam. Szerintem egy színész attól jó, hogy nagyon erőteljesen a saját mozijában van. Őt csak közepesen érdekli, hogy mi történik a térben. Összességében az fontos, hogy neki mi a motivációja, hova megy, mit csinál, és neki mi a szándéka. Amikor én játszottam, miután elmondtam a szövegem, sokszor nyitva maradt a szám. Mindig szólt a mesterem, Tóth Miklós, hogy „Szabi, csukd be a szád mi van veled, mit csinálsz?” Mondtam neki, hogy a fejemben fut tovább a szöveg, a másik színész szövege. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor felismertem, hogy a színészet nem fog menni, és az, hogy az egész képet próbálom átfogni, az egy másik szakma.

– Tudod már, hogy mi lesz a diplomarendezésed?
– Ebben az évadban még van két projektem: a Nemzeti Színházban rendezem Molnár Ferenc Liliomját januártól, a Déryné társulattal pedig Jókai Mórtól A bolondok grófját áprilistól. A következő évadban készülök Hemingway Az öreg halász és a tenger című művének átiratával, amelyben Blaskó Péter fog játszani, lényegében egy monodráma lesz balett táncosokkal. Előreláthatólag lesz még egy munkám a Soproni Petőfi Színházban, a Győri Nemzeti Színházból pedig Erich Kästnertől A két Lotti megrendezésére kaptam felkérést. Egyelőre ezek a munkák vannak kilátásban. Bár szerencsére elég sűrű év lesz, de legszívesebben a hallgatótársaimmal csinálnám a diplomarendezésemet, mert az lenne a legméltóbb lezárása ennek az öt évnek.