Hozzám tartozik…
2023 október 19., csütörtök 10:25.
Ismerd meg oktatóinkat új megvilágításban! Egyetemünk tanárai most elmesélik neked életük legmeghatározóbb élményeit, színfalak mögött. Elsőként Dr. Balázs Géza, az SZFE Doktori Iskolájának vezetője, aki nemcsak a tudományban, de izgalmas utazásaiban is otthonosan mozog, sőt, több könyvet is írt, hogy megossza élményeit. Készülj, hogy elmerülj a sorsfordító pillanatokban!
Ha visszagondolsz az életedre, mit mondanál, mi volt az a pont, vagy esemény, ami annyira meghatározó volt, hogy az élet nem folytatódhatott ugyanúgy tovább?
Egy húsz évvel ezelőtti élményt elevenítek fel, ez a történés azóta is meghatározza az életemet. Mindig szerettem utazni. Magyarország összes táját bejártam gyalog, kerékpáron, kenuval; csaknem a teljes kéktúrát, és eddig több mint hússzor végigeveztem a Felső-Tiszán. Beutaztam Európát, főleg hivatalos célból, konferencia, vendégoktatatás címén. Ám 2005-ben jött a fordulópont, amikor eleget mertem tenni egy régi baráti meghívásnak, és elutaztam a tengerentúlra.
Ehhez bátorság kellett?
Nagyon nem szeretek repülni. Antropológus barátom azonban meghívott Costa Ricába, az pedig az óceánon túl van. Húsz év után végre kezet foghattam a barátommal, körbevezetett Costa Ricán, gyönyörű esőerdőket láttam, csodálatos, kivételes állatvilágot, gazdag biodiverzitást. Csakhogy én inkább kultúrakutató vagyok. Megkérdeztem, hogy van-e itt valami történelmi emlék. Nemigen, válaszolta a barátom. Második Costa Rica-i utamon megtudtam, hogy igenis van, a kőgömb-kultúra, de ez későbbi történet. Erőszakoskodtam, hogy szeretném látni a maja piramisokat, de megpróbált lebeszélni róla. A maják messze vannak ide! Nem hagytam magam. Szereztem repülőjegyet, és eljutottam a guatemalai Tikalba, a „maja New Yorkba”. Amikor megpillantottam az első maja piramist, olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna.
Meg tudod-e már ennyivel az utazás után fogalmazni, hogy mi az, ami pontosan ennyire hatott rád?
Hiába tanultam róla az egyetemen a néprajz szakon, nem gondoltam, hogy ez a kultúra valaha engem érdekelni fog. De az első piramis látványa berobbant az életembe. Megtudtam, hogy a környék tele van még maja emlékekkel. Másnap béreltem egy autót, hogy újabb maja városokba is eljuthassak. A turisták kilencven százalékát csak Tikal érdekli, de számos további maja település van a környéken, több olyan, amit csak csónakkal lehet megközelíteni. Annyira felkészületlen voltam, hogy gyakorlatilag felfaltak a szúnyogok. Szúnyogriasztót sem vittem magammal. Ez az út meghatározta az összes többi utamat. Felkutattam a majákról szóló könyveket, állítólag „majakutatóvá” is váltam. Még egy hatnapos trópusi őserdei gyalogtúrára is elmentem, El Miradort és a környékén lévő többi maja piramist fölfedezni.
Számunkra felfoghatatlan ennek az óriási kultúrának az önpusztítása. Megdöbbentőek nemcsak az eltűnt és a romvárosok, hanem az is, hogy az emlékük milyen gyorsan homályosult el. A semmiből gyors felfutás és hirtelen összeomlás jellemezte ezeket a kultúrákat. Sok mindent állítanak a majákról, az egyik az, hogy egyetlen nagy város volt a Karibi-tengertől a Csendes-óceánig, ami ma egy összefüggő dzsungel. Felfoghatatlan, hogy itt valaha a világ legnagyobb civilizációja volt. Csillagászatban, matematikában, kódexírásban, építészetben, sportban. Azóta többször visszamentem, csaknem harminc maja várost látogattam meg Hondurasban, El Salvadorban, Guatemalában, Mexikóban és Belízben. Várkonyi Nándor művelődéstörténész írja, hogy az emberiség története valószínűleg sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint ahová mi valaha is képesek leszünk ellátni. Az ókori Egyiptom óta pontosan ismerjük az emberiség történelmét, ám azóta egyetlen állatot sem domesztikáltunk, az mind előttünk, az ismeretlenben történt. Várkonyi azt is mondja, hogy az egyiptomi piramisok jelenlegi tudásunk szerint a „semmiből” nőttek ki, de a semmiből ritkán lesz valami. Azt gondoljuk, hogy értjük az evolúciót, a történelem menetét, az egónk óriási, nagy mértékben vagyunk alulinformáltak a világgal kapcsolatban, de felülmotiváltak az életünkkel kapcsolatban.
Ez az attitűd talán abból eredhet, hogy az ember mindig arra törekszik, hogy minél több dolgot megértsen, mert akkor érzi magát biztonságban. Senki nem szereti a bizonytalanságot, az ember alapvetően nem ilyen beállítottságú, és még a tévedés árán is megmagyaráz dolgokat.
Az ember kerüli a bizonytalanságot. A „mindent tudunk” gondolkodás elsősorban az európai emberre jellemző. Ez a kizárt harmadik törvénye a filozófiában. Ugyanakkor a világ nagyobbik része nem így gondolkodik, inkább úgy: lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy amúgy…, sőt, az sincs kizárva, hogy van egy harmadik megoldás. Utazásaim legnagyobb élménye, hogy vannak más megoldások is annál, mint amit elsőre látunk, vagy el akarunk dönteni. Felnőtt életem legnagyobb élménye, hogy találkozhattam a nem duális gondolkodásmóddal. Ráébredtem, hogy ez mélyen benne van a magyar kultúrában is. Mikor erdélyi írókat olvasok, abból egyértelmű számomra, hogy ők ezt érezték. Összefoglalva: felnőtt korom legnagyobb ajándéka az, hogy találkozhattam a maja emlékekkel, majd megismerkedtem a keleti (ázsiai) gondolkodásmóddal. Alapvetően negyvenéves korunkra beállunk egy gondolkodásmódra, amitől nem, vagy nagyon nehezen távolodunk el. Hogy eltávolodhassunk ettől, valaminek történnie kell. Valaminek, ami elég erős és meghatározó történés ahhoz, hogy merjük a megszokottat elhagyni, de ha megtesszük, cserébe kinyílik a világ. Ha rajtam múlna, minden negyven év feletti embert visszaküldenék az iskolapadba, esti egyetemre, hogy új ismereteket szerezzenek, friss ismeretekkel találkozzanak, ugyanis kulcskérdés az életben, hogy hogyan tartjuk az elménket rugalmasan. Mindannyiunkat fenyeget a bezárkózás és az életbe való belemerevedés.
Mit szólnál pl. egy felnőtteknek tartott drámafoglalkozáshoz az SZFE-n?
Dobjuk fel az ötletet, abszolút mellette vagyok. Az utazások nekem pont ezt a szellemi frissen tartást jelentik, mert meg kell birkózni nemcsak az idegen hellyel, de az idegen gesztusokkal, szokásokkal is, gyorsan kell alkalmazkodni.
Darwin is azt mondta, hogy nem az erősek élnek túl, hanem azok, akik gyorsan alkalmazkodnak.
Erre még így nem gondoltam, de jó mondás, igaz is. Az alkalmazkodáshoz pedig annyit: ötször jártam eddig Indiában, széltében-hosszában, de az első pillanat olyan ijesztő volt, hogy majdnem összeomoltam. Emlékszem a kétségbeesésemre. S arra, hogy összeszorítottam a fogamat, és rákiáltottam magamra: ezt most túl kell élni! És utána még négyszer visszamentem és ki tudja hányszor térek még vissza oda.
Legtöbbünknek India nagyon ambivalens. Egyszerre vonzó és végtelenül taszító. Te már hónapokat töltöttél ott el. Miért fontos neked India?
India elsőre roppant ijesztő. Volt barátom, aki két nap után hazajött. Első próbálkozásom Indiával nagyon emlékezetes. Az egyetemen volt egy indiai csoporttársam. Számos alkalommal kínálgatta segítségét egy esetleges utazáshoz, de mikor valóban szükség lett volna rá, nem segített. Ugyanúgy álltam neki az első indiai út megszervezésének, mint a többi útnak. Gondoskodtam repülőjegyről és szállásról. Jóhiszeműen azt gondoltam, ami le van levelezve, az úgy lesz. Tévedtem. Hajnalban érkeztünk Delhibe, és egy olyan szállásra, amiről az első pillanatban tudtuk, hogy egy percet sem maradunk ott, sőt hamarosan lehet, hogy ki- vagy elrabolnak. A pénzt veszni hagyva elmenekültünk, lényegében elölről kellett kezdenünk az út megszervezését, ráadásul teljesen magunkra maradva. De másodszor is átvertek bennünket. Fáradtak voltunk, fáztunk. Arra gondoltam, hogy felülök az első gépre, és hazajövök, mert ez reménytelen. Aztán mégis vettem egy nagy levegőt, és beláttam, hogy most erősnek kell lenni. Nem volt könnyű, de az utazás végére, mikor kiismertem a helyi szokásokat, már azt mondtam: lehet, hogy visszajövök. És vissza is mentem, idén nyáron már ötödször. Egy titokzatos világ, melynek megfejtéséhez sok türelem és hit kell. De ugye, Sára Sándor is mennyire szerette Indiát?!
Mikor érdemes elmenni Indiába, télen, vagy nyáron?
Mondhatnám, hogy soha, mert télen hideg van, és az utcán mindig égetnek valamit az emberek, hogy meleget csináljanak, nyáron pedig folyton esik az eső, és elviselhetetlen a pára. Negyven fok van, de ha bemégy valahová, ott húsz fokra hűtik a helyiséget. És Delhiben az iszonyatos szmog. Ha valaki a társasutazást választja, akkor busszal viszik a turistákat mindenhova, és ha nem akarja, a lábát sem kell a szállodából kitenni, de biztos nem fut bele olyan történetekbe, amikbe mi belefutottunk. Sok kalandról le is marad. Mi az egyéni utazást választottuk, mert arra voltunk kíváncsiak, milyen India igazi arca.
Veszélyes helynek számít?
India nem kényezteti el a turistákat. Ha betartja az ember a kötelezőket: nem viselkedik kihívóan, az öltözködését a helyi kultúrához igazítja, feltűnő ékszereket nem hord, akkor nem kell arra számítani, hogy bántódása esik. De arra számítson, hogy megnézik, közös fényképet kérnek, olykor talán támogatást is, és szóba elegyednek vele, ki tudja milyen célból. Nem javaslom, hogy nők egymagukban vagy kettesben vállalkozzanak indiai utazásra, bár ilyesmit is láttam: például egy egyedüli hölgyet egy Isten háta mögötti ladakhi buddhista kolostorban. De kisebb baráti társaságban szerintem senkinek nem eshet baja.
Ez idáig valóban nem inspirál, hogy felkerüljön India a bakancslistámra…
Csodálatos ország csaknem 400 nyelvvel, sok kultúrával, sok vallással. Egyik utam északról délre öt vallást érintett: szikh, hindu, muszlim, dzsain, buddhista, no meg találkoztam azért teljesen hindunak kinéző katolikus pappal is. Azt hittem, hogy viccel, erre a mobiltelefonján bemutatta az elsőáldozóit. Ami megfogott: a vallás ott van a mindennapokban. Minden sarkon, minden ház sarkán van egy kis szentély, szent fa, szent kő. A színes népviselet mindennapos. Az összehozott házasságban hisznek, a szülők választanak párt a gyereküknek, és ez ellen a fiatalok sem lázadnak. Persze megfordultam egyetemeken is: az indiai értelmiség már pont olyan, mint a nyugati. Úgy szoktam jellemezni: India az élő középkor. Ezer év egyben. Minden, ami a középkorban volt, Indiában ma is él, és persze ott van a modern világ is. Antropológusként magával ragadó csoda. Amritsar város utcáin olyan érzése van az embernek, mintha egy film díszletében sétálna. Ami nekünk díszlet, az nekik az élet. Sokan óvtak Indiától, és mi sem mentünk volna, ha nem olvasunk egy megkapóan szép leírást a Gangesz-parti Varanasziról, a hinduk szent városáról. Oda vágyik minden hindu, megfürödni a szent folyóban, s végül meghalni, és elhamvasztatni a folyó partján. Hajnalban a Gangesz partján várakoznak a csónakok, hogy a vízről szemlélhessük az ébredő várost, melynek sikátoraiból folyamatosan bukkannak elő az emberek kezükben ezüstedénnyel és törölközővel. Majd levetkőznek, és a felkelő nap felé vizet locsolva megmosakodnak.
Részt vettél halottégetésen is?
Igen. A hinduk hite szerint hamvaikat a Gangeszbe kell szórni. Ezt megelőzi a partokon (a ghatokon) a halottégetés. Vannak idős emberek, akik elzarándokolnak Varanasziba, és csak ülnek és várják a halált. Akár több éven át. Az érdeklődők is megszemlélhetik a halottégetést, már ha bírják a látványt. Magam is részt vettem ilyen szertartáson Nepálban, pár éve Varanasziban, és nemrég újra. A szertartás a hinduk hagyománya szerint teljesen természetes, és nem tragikus. A hagyomány szerint a Gangesz partján égetik el a testet. A holttestet aranyszínű sztaniolba tekerik, virágokkal és fahasábokkal veszik körül, majd meggyújtják a máglyát. Nagyon furcsa szokás, hogy újabban szelfiznek a halottal, akinek az arcát már kezdik belepni a legyek. Egészen abszurdnak hat nekünk, de ott teljesen természetes. Pár óra alatt elhamvad a test, a hamvakat a Gangeszbe szórják, a család, a rokonság pedig egy közeli helyen megtartja a „tort”, esznek, isznak.
India türelmet kíván és arra ösztökél, hogy ne ítélj elhamarkodottan. Ha kiállod a próbát, megmutat valamit magából. És persze őrzi tovább a titkait.
Egyéb hírek
SZFE-s hallgatók a Cannes-i Filmfesztiválon
A Cannes-i Filmfesztivál a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró fesztiválja, melyet minden év májusának második felében tartanak Cannes-ban. A fődíjért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő Fesztivál- és Kongresszusi Palota. Idén az SZFE 25 diákja utazott ki a programra; közülük két televíziós műsorkészítő szakos hallgatónkkal, az elsőéves Hegedüs Katával és a másodéves Simon Eszterrel beszélgettünk az élményeikről.
„A színész mint vehiculum” – az SZFE-n tartott előadást Valère Novarina
A francia színházi rendező, költő, festő és drámaíró, Valère Novarina látogatott el május 5-én a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába az intézmény felkérésére. A neves kortárs képzőművész ezúttal a színház és festészet viszonyáról tartott előadást a jelenlévő érdeklődőknek.
Meghívó Liszka Tamás DLA disszertációjának nyilvános védésére
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Liszka Tamás DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Franco Nero Veszprémbe látogatott
Franco Nero érkezett Magyarországra az SZFE osztályvezető oktatója, Oberfrank Pál által vezetett Veszprémi Petőfi Színház meghívására. Az olasz világsztár élete során eddig 250 filmben vállalt szerepet, melyeknek műfaji sokszínűsége elképesztő: az alkotások között ugyanúgy vannak művészfilmek, mint politikai krimik, spagetti-westernek és történelmi tablók. Az életmű ez utóbbi kategóriába sorolható darabjai közül ráadásul a legjelentősebbek közé tartozik a magyar Julianus barát, a Honfoglalás és a Sacra Corona is. Franco Nero volt már magyar, lengyel és orosz; több mint harminc eltérő nemzet hőseit keltette életre a filmvásznon.
Két hónap egy különleges szigeten a Pannónia Ösztöndíjprogram jóvoltából
Ács Vanessza, az SZFE harmadéves televíziós műsorszerkesztő hallgatója a Pannónia Ösztöndíjprogram keretén belül két hónapot töltött egy különleges szigeten, ahol mind szakmailag, mind emberileg sokat fejlődött.
SZFE-s előadások az OSZT programjában
Az Országos Színházi Találkozó, amely a magyar színházi élet egyik legfontosabb ünnepe, idén is sokszínű és izgalmas előadásokkal várja a közönséget. A találkozón a Színház- és Filmművészeti Egyetem is képviselteti magát. Június 12-én a Spoon River-i holtak, június 16-án pedig a Parasztopera látható majd az OSZT Off programjában.
Besúgók, hisztérikák és jazz - interjú Regős Simon végzős rendező hallgatónkkal
„Egyszerűen nem vesszük észre, hogy a múlt mennyire körbelengi ezt az országot és nem tudjuk elengedni, nem tudunk továbblépni. Fel kell ismernünk, hogy vannak olyan dolgok, amikről beszélnünk kell” – ötödéves fizikai színházrendező hallgatónk, Regős Simon nem félt családja legintimebb történeteit színre vinni, egyfajta korlenyomatot is adva a második világháború utáni évtizedekről. A Hisztéria üzenőfüzete-t még júniusban is elcsíphetjük a Bethlen Téri Színházban.
„A siker ne sodorjon el, hanem irányt mutasson” – Domokos Éva Lili útja a Pokoli rokonokig
Domokos Éva Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművészhallgatója egy különleges lehetőséggel indította pályáját: szerepet kapott a nagy sikerű Pokoli rokonok című sorozatban. Az egyetemi kurzustól a castingon át a forgatás élményeiig, majd a színházi és filmes felkérésekig tartó út nemcsak szakmai áttörést hozott számára, hanem önismereti fordulóponttá is vált.
