Lehel Vilmos: „Az öngyilkosság soha nem lehet megoldás”

Mik az első visszajelzések A Spoon River-i holtakról?

Örömmel számolok be arról, hogy teltházzal ment mindkét előadásunk. Úgy tűnik, hogy a közönség is szereti a darabot és a színház vezetőségének is nagyon tetszett. Ez utóbbi részben azért fontos, mert az osztályunknak ez az első előadása a Bethlen Téri Színházban. Ez plusz izgalmat is jelentett, hiszen azáltal, hogy a darabunk kikerült az SZFE falai közül, a felelősség is jóval nagyobb rajtunk.

Ebben az előadásban Edgar Lee Masters amerikai költő és drámaíró verseskötetét dolgoztad fel. Honnan jött az ötlet, hogy megrendezd a fizikai színház formanyelve segítségével ezt a művet?

Édesanyám adta a kezembe ezt a kötetet egy-két évvel ezelőtt. Ő mondta, hogy nagyon el tudja képzelni a művet ezzel az esztétikával, ami az én világlátásomat, a színházról alkotott képemet tükrözi. A darab egy képzeletbeli amerikai kisváros életét meséli el a holtak sírversein keresztül, akik a síron túlról is vitatkoznak, veszekednek egymással, miközben megismerjük az élettörténetüket. Ennek a műnek a sötét és groteszk, de egyben humoros világa fogott meg. Olyan összetett emberi sorsokat látunk benne, amelyhez mindenki tud valamilyen módon kapcsolódni, magára tud ismerni az egyes karakterekben.

Hogy választottad ki a színészeket?

 Egyrészt az osztálytársaim, Bari István, Hevesi Fanni és Gálhidi Gizella szerepelnek a darabban, másrészt Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályából kértem fel színészhallgatókat. Piegler Emília például játszott már egy korábbi rendezésemben, a Tangóban, és nagyon megszerettük egymást. Akadnak viszont olyan új emberek is, akikkel nagyon szerettem volna együtt dolgozni; ilyen például Liber Ágoston, aki magát a főszereplőt, Jacket alakította.

A díszlet is nagyon formabontó! Mesélnél róla?

 A látvány Kovács Alíz munkáját dicséri. A díszlet központi eleme 6 darab kuka, amely remek játéklehetőséget kínál a színészeknek. Egyébként a fizikai színház formanyelvének sajátossága, hogy viszonylag kevesebb eszközzel, díszletelemből, de azokat sokoldalúan használva jönnek létre az előadások. Holtak és kukák együtt – egy nagyon erős állítás, de az összefüggés így sem direkt, a néző többféle következtetésre is juthat.

Mit tapasztalsz, a fizikai színház mennyire népszerű ma a fiatalok körében?

 Szerintem ugyanolyan népszerű, mint a prózai színház, de én nem tennék különbséget a kettő között. Ez az előadás is fizikai színházként van aposztrofálva, pedig a szöveg és a mozgás egyenlő arányban vannak jelen. Ugyanakkor a mozdulatokkal, gesztusokkal is abszolút ki tudunk fejezni összetettebb gondolatokat. Szerintem egy színházi előadás formanyelvének meghatározásakor a legfontosabb szempont az, hogy a lehető legkifejezőbben képes legyen megmutatni az adott gondolatot, és ez mindig párosul fizikalitással. Én a gondolati színházban hiszek és abban, hogy egy darabhoz mindig meg kell találni a legkifejezőbb formanyelvet.

A Spoon River-i holtak esetében milyen üzenetet szeretnél átadni a nézőknek?

 Azt, hogy az öngyilkosság nem megoldás. Sok szereplője van a darabnak, de van egy narrátor: Jack, a hegedűs. Vele együtt vesszük újra az élete történéseit. Megértjük, hogy miért lett öngyilkos, és megtudhatjuk azt is, hogy ez miért nem megoldás. Ennyivel viszont nem akartam hazaengedni a nézőket, és próbáltam kínálni egy alternatívát, hogy lehet úgy megélni a világ közvetett és közvetlen negatív hatásait, hogy közben az ember ne rokkanjon bele.

És elárulod, hogy hogyan?

 Mindenki jöjjön el és nézze meg az előadást. (nevet)