Színészből dramaturg - interjú Orosz-Bogdán Noémivel

Orosz-Bogdán Noémi Paula Vogel How I Learned to Drive című drámáján dolgozott az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Tanszékének hallgatóival, Arnold Nikolettel és Nagy Rebekával közösen.

– Miért a dramaturg szakot választottad?
– Első évben gyakran kérdezték ezt tőlem, és akkor könnyebb volt válaszolni. Még közel volt a felvételi, az izgatott várakozás, mindenféle álomkép. Azt tudom, hogy mindig nagyon szerettem olvasni, mindenféle történeteket kitalálni, amiket egy idő után le is írtam. Mesék, kisebb drámák, slamek, novellák. Valamiért a mai napig novellát írok a legkönnyebben.  Általános iskolában kezdtem fuvolázni, diákszínjátszó körbe járni – és az utóbbi megmaradt a gimnázium ideje alatt is. Ott beléptem az énekkarba, és diákújságíró lettem a DUE-ban (Diákújságírok Országos Egyesülete). Ezek mind nagy hatással voltak rám. Egyébként nem volt különösebb problémám egyik tantárggyal sem, de sokáig reálos irányba húzott a szívem – a matek a lényeg, minden más hobbi. Aztán ez valamikor teljesen megfordult. Bár gyöngyösi vagyok (ahol nincs állandó színház), sokszor eljutottam budapesti színházakba, a szüleimnek és a tanáraimnak köszönhetően. Gyakran előfordul velem, hogy olyan helyzetben beszélek, amikor csendben kellene lenni, de a színház mindig is kivétel volt ez alól. Egészen kiskoromtól kezdve lenyűgöz minden, ami a színpadon zajlik, így a legmélyebb csendben ismertem meg izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Középiskolában végzősként összefogtunk néhány barátnőmmel, és minden héten elutaztunk Budapestre előadást nézni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valahol ebben a világban van a helyem, csak meg kellett találnom, hogy pontosan hol.

– A felolvasóesten az egyik monodrámát te adtad elő. A színészeten nem gondolkodtál?
– De igen, színjátszósként elég sokat szerepeltem, és nagyon vonzott a színészet. Nem tudom mihez hasonlítani azt az érzést, amit más karakter bőrébe bújva tapasztalni szoktam, de mindig felpezsdít. Az érettségi után jelentkeztem színész szakra többször is, de egyszer sem kerültem be. Akkor még nem gondolkoztam más pályán, így jelentkeztem egy színész OKJ-re, amit el is végeztem. Közben dolgoztam, gyakornokoskodtam az egyik tévés csatornánál, statisztáltam, kaptam néhány kisebb szerepet sorozatokban és filmekben. Illetve az OKJ második évében elkezdtem az ELTE-n egy szakot. Bár nagyon izgalmas dolgok történtek velem, és szerettem az egyetemet is, nem voltam teljesen elégedett, még mindig nem találtam a helyemet. Ráadásul a színház mindig jobban magával ragadott, mint a film, de onnan sokkal kevesebb lehetőség jött szembe velem. Így adtam egy utolsó esélyt a színész szaknak, de közben jelentkeztem dramaturgra is. Mióta elkezdtem az SZFE-re járni, teljesen háttérbe szorult minden. A dramaturg nyert.

– Hogyan alakult úgy, hogy most mégis színészként is láthattunk?
– Az osztállyal közösen nagyjából két hete beszéltük át Gleason-Nagy Natáliával, hogy melyik drámához milyen karakterű színészek kellenének. Ehhez igazodva osztottuk szét azokat a drámainstruktor és dramaturg szakos hallgatókat, akik jelentkeztek nála, hogy szívesen olvasnának fel a rendezvényen. A cél az volt, hogy hitelesen és pontosan legyenek bemutatva a fordított részletek a külföldi kortárs drámákból. Mi öten csak tartalékos felolvasók lettünk volna az eredeti terv szerint, de sajnos sokan visszamondták a szereplést betegség miatt. Én végül a Fleabag-be ugrottam be, ami vasárnap este dőlt el. Hirtelen jött, nem volt idő a szokásos felkészülésemre, ráadásul monodráma, szóval egyedül kellett kiállnom az SZFE Hevesi-termében… eléggé izgultam. Viszont hatalmas élmény volt, minden percét élveztem. Ahogy ott ültem, tőlem teljesen szokatlan ruhában, szemben a teltházas nézőtérrel… nagyon jó érzés volt.

Fotó: Jóri András

– Visszatérve a saját dramaturg munkádra, hogyan dolgoztatok együtt a fordítókkal?
– A félév legelején mentünk be a szövegekkel az ELTE-re, és ott meséltünk a választott darabokról. Röviden ismertettük a tartalmát, elmondtuk a saját benyomásainkat, például, hogy mi a kihívás az adott műben. Én nagyon szerencsés voltam, mert szinte egyből felemelkedett két kéz, hogy ők ezzel a drámával szívesen foglalkoznának, így hamar kialakult a csapatunk. Két-, háromhetente ültünk össze, és dolgoztunk együtt az anyagon. Úgy választottam ki a részleteket a mostani felolvasásra, hogy mindannyiunknak nagyjából 5 percnyi fordítása hangozzon el. A How I Learned to Drive eleve mozaikos, de én még a jeleneteken belül is variáltam a szövegen, hogy jobban kiteljesedjen ez a rövid változat.

– A februári bemutatóra kész lesz a teljes fordítás?
– Igen, kész lesz, szépen lassan haladunk vele. Nálunk vannak részek, amiket csak egy ember fordít, illetve vannak olyanok, ahol két verziót kell összevetni. A végén majd én fogom letisztázni a szöveget, de addig még sok mindent kell megvitatnunk. Nagyon jó, hogy élőben hallhattuk ezt a részletet, így éreztük, hogy hol döcög még a fordítás, hol kell finomítani vagy pont erősíteni. Illetve akad még néhány kifejezés, név, amiknek egyelőre nem találtuk meg a tökéletes magyar megfelelőjét, de rajta vagyunk az ügyön.