Az SZFE Hevesi termében az Első hangon – Kortárs Drámafordító Kollekció című felolvasószínházi est keretében mutatták be kortárs írónők angol nyelven írott drámaszövegeinek részleteit, először magyar nyelven. Az idáig vezető útról a projektben részt vevő negyedéves dramaturg hallgatókkal beszélgettünk egy-egy interjú keretében.
Orosz-Bogdán Noémi Paula Vogel How I Learned to Drive című drámáján dolgozott az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Tanszékének hallgatóival, Arnold Nikolettel és Nagy Rebekával közösen.

Dorogi Lili rövid prezentációban ismertette Paula Vogel munkásságát. Fotó: Jóri András
– Miért a dramaturg szakot választottad?
– Első évben gyakran kérdezték ezt tőlem, és akkor könnyebb volt válaszolni. Még közel volt a felvételi, az izgatott várakozás, mindenféle álomkép. Azt tudom, hogy mindig nagyon szerettem olvasni, mindenféle történeteket kitalálni, amiket egy idő után le is írtam. Mesék, kisebb drámák, slamek, novellák. Valamiért a mai napig novellát írok a legkönnyebben. Általános iskolában kezdtem fuvolázni, diákszínjátszó körbe járni – és az utóbbi megmaradt a gimnázium ideje alatt is. Ott beléptem az énekkarba, és diákújságíró lettem a DUE-ban (Diákújságírok Országos Egyesülete). Ezek mind nagy hatással voltak rám. Egyébként nem volt különösebb problémám egyik tantárggyal sem, de sokáig reálos irányba húzott a szívem – a matek a lényeg, minden más hobbi. Aztán ez valamikor teljesen megfordult. Bár gyöngyösi vagyok (ahol nincs állandó színház), sokszor eljutottam budapesti színházakba, a szüleimnek és a tanáraimnak köszönhetően. Gyakran előfordul velem, hogy olyan helyzetben beszélek, amikor csendben kellene lenni, de a színház mindig is kivétel volt ez alól. Egészen kiskoromtól kezdve lenyűgöz minden, ami a színpadon zajlik, így a legmélyebb csendben ismertem meg izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Középiskolában végzősként összefogtunk néhány barátnőmmel, és minden héten elutaztunk Budapestre előadást nézni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valahol ebben a világban van a helyem, csak meg kellett találnom, hogy pontosan hol.
– A felolvasóesten az egyik monodrámát te adtad elő. A színészeten nem gondolkodtál?
– De igen, színjátszósként elég sokat szerepeltem, és nagyon vonzott a színészet. Nem tudom mihez hasonlítani azt az érzést, amit más karakter bőrébe bújva tapasztalni szoktam, de mindig felpezsdít. Az érettségi után jelentkeztem színész szakra többször is, de egyszer sem kerültem be. Akkor még nem gondolkoztam más pályán, így jelentkeztem egy színész OKJ-re, amit el is végeztem. Közben dolgoztam, gyakornokoskodtam az egyik tévés csatornánál, statisztáltam, kaptam néhány kisebb szerepet sorozatokban és filmekben. Illetve az OKJ második évében elkezdtem az ELTE-n egy szakot. Bár nagyon izgalmas dolgok történtek velem, és szerettem az egyetemet is, nem voltam teljesen elégedett, még mindig nem találtam a helyemet. Ráadásul a színház mindig jobban magával ragadott, mint a film, de onnan sokkal kevesebb lehetőség jött szembe velem. Így adtam egy utolsó esélyt a színész szaknak, de közben jelentkeztem dramaturgra is. Mióta elkezdtem az SZFE-re járni, teljesen háttérbe szorult minden. A dramaturg nyert.
– Hogyan alakult úgy, hogy most mégis színészként is láthattunk?
– Az osztállyal közösen nagyjából két hete beszéltük át Gleason-Nagy Natáliával, hogy melyik drámához milyen karakterű színészek kellenének. Ehhez igazodva osztottuk szét azokat a drámainstruktor és dramaturg szakos hallgatókat, akik jelentkeztek nála, hogy szívesen olvasnának fel a rendezvényen. A cél az volt, hogy hitelesen és pontosan legyenek bemutatva a fordított részletek a külföldi kortárs drámákból. Mi öten csak tartalékos felolvasók lettünk volna az eredeti terv szerint, de sajnos sokan visszamondták a szereplést betegség miatt. Én végül a Fleabag-be ugrottam be, ami vasárnap este dőlt el. Hirtelen jött, nem volt idő a szokásos felkészülésemre, ráadásul monodráma, szóval egyedül kellett kiállnom az SZFE Hevesi-termében… eléggé izgultam. Viszont hatalmas élmény volt, minden percét élveztem. Ahogy ott ültem, tőlem teljesen szokatlan ruhában, szemben a teltházas nézőtérrel… nagyon jó érzés volt.

Fotó: Jóri András
– Visszatérve a saját dramaturg munkádra, hogyan dolgoztatok együtt a fordítókkal?
– A félév legelején mentünk be a szövegekkel az ELTE-re, és ott meséltünk a választott darabokról. Röviden ismertettük a tartalmát, elmondtuk a saját benyomásainkat, például, hogy mi a kihívás az adott műben. Én nagyon szerencsés voltam, mert szinte egyből felemelkedett két kéz, hogy ők ezzel a drámával szívesen foglalkoznának, így hamar kialakult a csapatunk. Két-, háromhetente ültünk össze, és dolgoztunk együtt az anyagon. Úgy választottam ki a részleteket a mostani felolvasásra, hogy mindannyiunknak nagyjából 5 percnyi fordítása hangozzon el. A How I Learned to Drive eleve mozaikos, de én még a jeleneteken belül is variáltam a szövegen, hogy jobban kiteljesedjen ez a rövid változat.

Részlet a How I Learned to Drive című drámából. Fotó: Jóri András
– A februári bemutatóra kész lesz a teljes fordítás?
– Igen, kész lesz, szépen lassan haladunk vele. Nálunk vannak részek, amiket csak egy ember fordít, illetve vannak olyanok, ahol két verziót kell összevetni. A végén majd én fogom letisztázni a szöveget, de addig még sok mindent kell megvitatnunk. Nagyon jó, hogy élőben hallhattuk ezt a részletet, így éreztük, hogy hol döcög még a fordítás, hol kell finomítani vagy pont erősíteni. Illetve akad még néhány kifejezés, név, amiknek egyelőre nem találtuk meg a tökéletes magyar megfelelőjét, de rajta vagyunk az ügyön.
Babiczky László életútja szorosan összefonódik a magyar televíziózás történetével: a kezdeti asszisztensi munkától a Pécsi Körzeti Stúdió vezető rendezői feladatain át a Magyar Televízió archívumának megmentéséig. 1974-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, tavaly vette át az ötvenéves diplomáját, valamint 2025. nyarán jelent meg A televízió volt az életünk című kötete, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolája 2025-ben kutatást indított, hogy az intézményben készülő (vizsga)előadásokkal kapcsolatos nézői véleményeket, reflexiókat vizsgálják
Szilágyi Bálint, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának vezetője, nemrég rendkívül inspiráló színházi projektet vezetett az isztambuli Mimar Sinan Egyetemen, amelynek középpontjában Pilinszky János művei álltak.
„Csak egyszer legyek végre sztár!” – énekelte a díjátadó gálán Fogl Noémi, a X. Danubia Talents Nemzetközi Zenei Verseny operett–musical kategóriájának abszolút első helyezettje. A miénk már biztosan az és kívánjuk, hogy azon álma, hogy egyszer primadonnaként álljon a színpadon, teljesüljön. Kiss-B. Attila és Homonnay Zsolt végzős osztályának hallgatójával a verseny után jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
Szabó K. Istvánt, a Jászai Mari-díjas romániai magyar rendezőt, az SZFE prózai színházrendező szak osztályvezető tanárát nemrég Ion Caramitru Nagydíjjal tüntette ki az Academia Balkanica Europeana Észak-Macedóniában. A friss elismerésről és annak jelentőségéről beszélgettünk vele.
2025. december 1-jén, 55 évesen daganatos megbetegedésben hunyt el Kálloy Molnár Péter színész, énekes, zenész, rendező, drámaíró.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem december 2-án Innovációs Napot rendezett a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézetben, ahol a színház, a film, a kultúratudomány, valamint az infokommunikáció és az IT-szektor szakértői közösen keresték a választ arra, miként állítható a technológia a művészi alkotás szolgálatába, és hogyan egészíthetik ki a mesterséges intelligencia forradalmi lehetőségei az emberi kreativitást.

