Az SZFE Hevesi termében az Első hangon – Kortárs Drámafordító Kollekció című felolvasószínházi est keretében mutatták be kortárs írónők angol nyelven írott drámaszövegeinek részleteit, először magyar nyelven. Az idáig vezető útról a projektben részt vevő negyedéves dramaturg hallgatókkal beszélgettünk egy-egy interjú keretében.
Orosz-Bogdán Noémi Paula Vogel How I Learned to Drive című drámáján dolgozott az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Tanszékének hallgatóival, Arnold Nikolettel és Nagy Rebekával közösen.

Dorogi Lili rövid prezentációban ismertette Paula Vogel munkásságát. Fotó: Jóri András
– Miért a dramaturg szakot választottad?
– Első évben gyakran kérdezték ezt tőlem, és akkor könnyebb volt válaszolni. Még közel volt a felvételi, az izgatott várakozás, mindenféle álomkép. Azt tudom, hogy mindig nagyon szerettem olvasni, mindenféle történeteket kitalálni, amiket egy idő után le is írtam. Mesék, kisebb drámák, slamek, novellák. Valamiért a mai napig novellát írok a legkönnyebben. Általános iskolában kezdtem fuvolázni, diákszínjátszó körbe járni – és az utóbbi megmaradt a gimnázium ideje alatt is. Ott beléptem az énekkarba, és diákújságíró lettem a DUE-ban (Diákújságírok Országos Egyesülete). Ezek mind nagy hatással voltak rám. Egyébként nem volt különösebb problémám egyik tantárggyal sem, de sokáig reálos irányba húzott a szívem – a matek a lényeg, minden más hobbi. Aztán ez valamikor teljesen megfordult. Bár gyöngyösi vagyok (ahol nincs állandó színház), sokszor eljutottam budapesti színházakba, a szüleimnek és a tanáraimnak köszönhetően. Gyakran előfordul velem, hogy olyan helyzetben beszélek, amikor csendben kellene lenni, de a színház mindig is kivétel volt ez alól. Egészen kiskoromtól kezdve lenyűgöz minden, ami a színpadon zajlik, így a legmélyebb csendben ismertem meg izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Középiskolában végzősként összefogtunk néhány barátnőmmel, és minden héten elutaztunk Budapestre előadást nézni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valahol ebben a világban van a helyem, csak meg kellett találnom, hogy pontosan hol.
– A felolvasóesten az egyik monodrámát te adtad elő. A színészeten nem gondolkodtál?
– De igen, színjátszósként elég sokat szerepeltem, és nagyon vonzott a színészet. Nem tudom mihez hasonlítani azt az érzést, amit más karakter bőrébe bújva tapasztalni szoktam, de mindig felpezsdít. Az érettségi után jelentkeztem színész szakra többször is, de egyszer sem kerültem be. Akkor még nem gondolkoztam más pályán, így jelentkeztem egy színész OKJ-re, amit el is végeztem. Közben dolgoztam, gyakornokoskodtam az egyik tévés csatornánál, statisztáltam, kaptam néhány kisebb szerepet sorozatokban és filmekben. Illetve az OKJ második évében elkezdtem az ELTE-n egy szakot. Bár nagyon izgalmas dolgok történtek velem, és szerettem az egyetemet is, nem voltam teljesen elégedett, még mindig nem találtam a helyemet. Ráadásul a színház mindig jobban magával ragadott, mint a film, de onnan sokkal kevesebb lehetőség jött szembe velem. Így adtam egy utolsó esélyt a színész szaknak, de közben jelentkeztem dramaturgra is. Mióta elkezdtem az SZFE-re járni, teljesen háttérbe szorult minden. A dramaturg nyert.
– Hogyan alakult úgy, hogy most mégis színészként is láthattunk?
– Az osztállyal közösen nagyjából két hete beszéltük át Gleason-Nagy Natáliával, hogy melyik drámához milyen karakterű színészek kellenének. Ehhez igazodva osztottuk szét azokat a drámainstruktor és dramaturg szakos hallgatókat, akik jelentkeztek nála, hogy szívesen olvasnának fel a rendezvényen. A cél az volt, hogy hitelesen és pontosan legyenek bemutatva a fordított részletek a külföldi kortárs drámákból. Mi öten csak tartalékos felolvasók lettünk volna az eredeti terv szerint, de sajnos sokan visszamondták a szereplést betegség miatt. Én végül a Fleabag-be ugrottam be, ami vasárnap este dőlt el. Hirtelen jött, nem volt idő a szokásos felkészülésemre, ráadásul monodráma, szóval egyedül kellett kiállnom az SZFE Hevesi-termében… eléggé izgultam. Viszont hatalmas élmény volt, minden percét élveztem. Ahogy ott ültem, tőlem teljesen szokatlan ruhában, szemben a teltházas nézőtérrel… nagyon jó érzés volt.

Fotó: Jóri András
– Visszatérve a saját dramaturg munkádra, hogyan dolgoztatok együtt a fordítókkal?
– A félév legelején mentünk be a szövegekkel az ELTE-re, és ott meséltünk a választott darabokról. Röviden ismertettük a tartalmát, elmondtuk a saját benyomásainkat, például, hogy mi a kihívás az adott műben. Én nagyon szerencsés voltam, mert szinte egyből felemelkedett két kéz, hogy ők ezzel a drámával szívesen foglalkoznának, így hamar kialakult a csapatunk. Két-, háromhetente ültünk össze, és dolgoztunk együtt az anyagon. Úgy választottam ki a részleteket a mostani felolvasásra, hogy mindannyiunknak nagyjából 5 percnyi fordítása hangozzon el. A How I Learned to Drive eleve mozaikos, de én még a jeleneteken belül is variáltam a szövegen, hogy jobban kiteljesedjen ez a rövid változat.

Részlet a How I Learned to Drive című drámából. Fotó: Jóri András
– A februári bemutatóra kész lesz a teljes fordítás?
– Igen, kész lesz, szépen lassan haladunk vele. Nálunk vannak részek, amiket csak egy ember fordít, illetve vannak olyanok, ahol két verziót kell összevetni. A végén majd én fogom letisztázni a szöveget, de addig még sok mindent kell megvitatnunk. Nagyon jó, hogy élőben hallhattuk ezt a részletet, így éreztük, hogy hol döcög még a fordítás, hol kell finomítani vagy pont erősíteni. Illetve akad még néhány kifejezés, név, amiknek egyelőre nem találtuk meg a tökéletes magyar megfelelőjét, de rajta vagyunk az ügyön.
A titokzatos padlás, ahol mese és valóság összeér. A legsikeresebb magyar musical ezúttal új köntösben elevenedik meg Csáki Benedek, az SZFE nemrég végzett hallgatójának rendezésében. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói aktív alkotóként vesznek részt a produkcióban, friss energiával, mai gondolatokkal és merész kérdésekkel töltve meg a darabot. A bemutató sincs fényév távolságra: január 30-án debütál a debreceni oDEon Színház színpadán.
Egyetemünk másodéves filmrendező hallgatója, Kis Xavér első önálló rövidfilmje. A Színes pokol, amely a nemek közti kommunikációról és a színészi kiszolgáltatottságról szól, már három hazai fesztivál programján szerepel, köztük a közelgő 45. Magyar Filmszemlén. Ennek kapcsán beszélgettünk vele, azt is megtudtuk, milyen út vezetett idáig.
Hogyan lesz egy lóból kaszkadőrló? Helyettesítheti-e az AI a szinkronhangot? Van-e hasonlóság Hamvas és Márai esztétikája között? – csak néhány cím az Alkotóműhelyek Hete programjából, amely február 9. és 13. között várja az SZFE hallgatóit és munkatársait. De, aki lazábban kezdené a szemesztert és inkább énekelne, táncolna vagy filmeket nézne, az is talál kedvére való programot.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) a Művészet és művészetközvetítés képzési területen a 21 hazai rangsorolt felsőoktatási intézmény közül országos szinten a 2. helyen áll az UNIside 2026 legfrissebb egyetemi rangsora szerint. A kiadvány kiemeli, hogy az SZFE különösen erős a hallgatói kiválóság és az oktatói minőség terén, miközben színművész képzése országosan a legnépszerűbb.
Dr. Tari János, operatőr-filmrendező, az SZFE egykori hallgatója, ma elismert oktatója egy ambiciózus dokumentumfilm-projektről mesélt nekünk. A készülő alkotás a Szűz Mária-kultusz európai kultúrtörténetét dolgozza fel. Melyek voltak a film mögött álló személyes motivációk, milyen szerencsés véletlenek adódtak a forgatás során és hogyan lehet hitelesen megjeleníteni ezt a hagyományt? – Többek között ezekről is kérdeztük az alkotót.
A Magyar Kultúra Napján Szabó Rékával, az SZFE oktatójával és a Nemzeti Színház dramaturgjával arról beszélgettünk, hogyan él tovább a Himnusz személyes emlékezetünkben, miként lehet a kollektív történelmi tapasztalatokat ma is érvényesen megszólaltatni, és hol húzódik a határ tisztelet és újraértelmezés között a kortárs színház és irodalom világában.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Dobri Dániel Béla DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Nagy büszkeséggel számolunk be arról, hogy az SZFE Filmrendező művész MA szakán 2023-ban végzett hallgatónk, Somossy Barbara Takarásban című diplomafilmje meghívást kapott az Egyesült Államok egyik legfontosabb rövidfilmes seregszemléje, a Dam Short Film Festival versenyprogramjába. Az Oscar-jelölt Koltai Lajos kreatív produceri közreműködésével készült alkotást több száz pályamű közül választották be a mindössze 12 nemzetközi filmet számláló mezőnybe.

